Sokszor álmodom ugyanazt. Gödön vagyok, a lakásban, ahol anyuék sosem jártak. Abban az otthonban, amit már én teremtettem, ahol a kislányom hanyatt veti magát az ágyon, szorosan magához öleli a plüsseit és felsóhajt: „végre itthon vagyunk.” Mosolyogva nyitok ajtót, a vacsora már a sütőben sül -miközben a szüleim elkényeztetik az egyetlen unokájukat, akit csak odafentről láthattak.
1979 tanévkezdésében hamar jött az ősz. A falevelek már a talpunk alatt ropogtak. Elegáns, fehér ingben voltál, amikor a Balett Intézet néptánc tagozatának C osztályában megláttalak. Majd néhány órával később a Kazinczy utcai táncteremben, az inget, fehér atlétatrikó, harisnyanadrág és néptánc csizma váltotta fel.
Volt bennünk valami egyforma. Gyakran mondtad: „Mintha édesanyámat látnám benned.” A nagymamát, aki nyolc gyermeket szült, akik közül kettőt korán elveszített. Igazi tyúkanyó típus volt, aki mellé jó volt odabújni. Az a fajta béke áradt belőle, amikor egy ember már képes lemondani bármiről, aki már nem fél, aki már csak, és kizárólag önmagát adhatja.
Hajnalodik a város felett… Messzire látok innen fentről. A régi házból, ami sosem fejeződött be. Homályosan látom a távoli házak tetejét, ahogy homályosan látlak már téged is.
„Sokszor, ha választani kellett, a rosszabbat választottam, a csúnyább almát, a nehezebb feladatot, mert azt éreztem, hogy majd jobbá, kecsegtetőbbé teszem… A tökéletlen mindig jobban vonzott. Talán mert semmi sem volt tökéletes körülöttem.” – Határozott stílus, mesebeli otthon, békés mosoly és tiszta szemek – Hájas Réka festő, rajztanár, háromgyerekes édesanya, egyedül, Kecskemét belvárosától nem messze… elrepít minket az ő világába, ahol jó lenni.
Szeretném, hogy a végső elszámolásnál, helyesen tudjak válaszolni… mert hiszem, hogy a kérdés nem az lesz, hogy mit kaptál, miket szereztél, hanem hogy mit adtál, és amit te kaptál, azt miként használtad, és tovább adtad-e? Abból tudsz csak adni, amiből neked is van… Egy zenész, akiből árad a jóság és a béke, akiről sehol máshol nem lehet olvasni ilyen közelről… Három gyerekes édesapa, férj, barát, csapatjátékos, tanár és ráadásul Kossuth és Liszt Ferenc-díjas klarinétos, szaxofonos… Borbély Mihály meséli el történetét.
Férjem, Mihály egy dunántúli faluban született, szülei hatodik gyermekeként, egy pincében, amikor a front elérte szülőfaluját. Világ életében szorgalmas volt, aktív, eleven és szívet tépően jóképű. Szorgalma meglátszott abban, ahogyan segített, tanult és dolgozott. Ha kellett teheneket őrzött, vagy a vagonokból kihullott szenet szedegette fel.
Te, aki sosem vettél el tőlem, csak adtál. Azt mondod, ez kölcsönös. 80 évesen nyitottad ki a szemem a te világodra, arra, aminek így, még én is adhatok.
Melletted ébredek. Te mélyen alszol, én sokat forgolódtam az éjjel. Enyhén nyitva a szád és lassan veszed a levegőt. Feléd nyúlok, a borostás arcodhoz, de félúton megáll a kezem. Elszoktam ettől a mozdulattól. Szürkés pára telepedett rám, ahogy az ablaküvegre. Az idő szinte mozdulatlan, de most pont jó, hozzám közelálló.
Adatvédelmi tájékoztató | Felhasználási jogok | Kapcsolat
© 2021 Neked elmesélem | Designed by KOLORdsgn
