Van egy hely a világon, ahol mindig, minden jó.

Tizenhárom évesen csontrákot diagnosztizáltak nála, aminek következtében “leválasztotta” magát a testéről, azt képzelve, nem is az övé, hogy ez a betegség nem az ő testét emészti. Majd évtizedekkel később, a Via Etnán sétálva hazafelé, végre érezte, élni és nőnek lenni jó. Az idén megjelent Az átlátszó nő című novelláskötetének történeteiben benne van mindaz a megélt, hárított, bevallott, eltaszított érzés, amin keresztülment ő, és a környezetében élő összes meghatározó nő. Végtelen számú érzés kavarog a lapok oldalán, ami miatt nemcsak letehetetlen olvasmány, hanem egy olyan kötet, amiben mindannyian megtaláljuk önmagunkat.  Ughy Szabina író, szerkesztő, irodalomterapeuta enged közel minket önmagához. 

Az átlátszó nő – a kötet, amivel letetted harmincnyolc éved nagy szakadásait. Amiben benne van a kislány, akinél tizenhárom évesen csontrákot diagnosztizáltak, a kamasz, aki végre mer lázadni, a feleség, aki kilép egy elhidegült házasságból, a bevándorló lány, aki a szabadságot választja. Tizenhat karakter, tizenhat sors, tizenhat nő önmagára ébredése. Melyik karakter vagy közülük te?

Most leginkább az utolsó, amiben egy olyan nőről írok, akinek már rég el kellett volna indulnia a reptérre Joao elé, de elszokott attól, hogy bárhová is időben érkezzen. Aki végül egy fehér polóban és boyfriend farmerben indul útnak, az ajkán Rebel Butterfly nevű csókálló rúzst viselve, mert megfogadta, ha feloldják a maszkviselési kötelezettséget, minden egyes nap kifesti a száját. Ezzel a gesztussal ünnepelve az életet. És most én is ünnepelek, mert ha tükörbe nézek, egy gyógyulófélben lévő nőt látok, aki az írásnak köszönhetően felszabadult a múlt terhei alól, és tisztábban látja önmagát. 

Honnan indult útnak ez a végre ünnepelni tudó nő?  

Végre ünnepelni tudó… Jó kifejezés. Somlóvásárhelyen nőttem fel, egy pici faluban, a Somló hegy lábánál. Első diplomás vagyok a családban, annak ellenére, hogy a szüleim soha nem követelték tőlem, hogy továbbtanuljak, hogy teljesítsek. A betegség miatt, már a puszta létezésemnek is örültek. A cél, maga volt az élet, az, hogy legyek. És ez a lenni tudás, már önmagában kegyelem volt a számunkra, hiszen ’98-ban még jóval rosszabb túlélési esélyeik voltak a csontdaganattal küzdőknek.

Az onkológiai gyerekágyon fekve milyennek képzelted a jövőd? Álmodoztál arról, mintegy kapaszkodóról, hogy milyen felnőtt nő leszel? 

Hirtelen jött a betegség, és én akkor, tizenkét évesen még nagyon gyerek voltam. Olyan igazi, falusi gyerek, aki még kint játszik az utcán a többi gyerekkel, bunkert épít, biciklizik, papsajtból láncot fűz. Ezt a támogató, idilli közeget vágta ketté a diagnózis, aminek a következtében gyakorlatilag kimaradt-elmaradt a kamaszkorom. Így utólag visszatekintve tudom, a túlélésem zálogaként, tudattalanul “leválasztottam” magam a testemről, azt képzeltem, nem is az enyém, hogy ez a betegség nem az én testemet emészti. Furcsa módon, akkor sokkal világosabban láttam a jövőt. Elérni az elegendő számú fehérvérsejtszámot, a 90 fokos hajlásszöget a térdemmel, elhagyni a tolókocsit, a járókeretet, majd a mankót.

A halál árnyékában a célok sokkal világosabbak, mit egészségesen: túl kell élni az aznapot.

Épp ezért utólag visszatekintve sokszor nem is a betegséget tekintem a legnehezebb időszaknak az életemben, hanem inkább az utána következőt, mivel tizennégy évesen fogalmam sem volt arról, hogyan kell élni. 

A történtekből kiindulva, jól érzem, hogy a legszemélyesebb írásod Az átlátszó nő novelláskötetedben a Pillangó?

A legszemélyesebb és a legtöbb időt igénybe vevő írásom. Évekig dolgoztam rajta. Ennél a novellánál féltem a leginkább attól, hogy patetikussá, túlságosan érzelgőssé válok és ezért meg is húztam a szöveget, hogy minimálisra csökkentsem a szentimentális megközelítést. A cinizmus a jellemző rám, de ez is veszélyes, mert a végén az ironikus hangvételtől az érzelmek is elveszhetnek. De igen, ebben a novellában tárom fel leginkább önmagam, az érzést, hogy milyen kiesni az időből, magadból.

Hogy hogyan lehet úgy sírni, hogy a másik ne vegye észre, és ha valamelyikünk mégis elrontaná, és észrevenné, hogyan csináljunk úgy, mintha semmit sem láttunk volna. Hogy van, amikor hiába félsz, inkább hallgatsz, nem kérdezel, mert a hallgatás biztonságosabb. 

Mindebben a fájdalomban pedig édesanyád volt melletted a legfőbb szikla…  

Az édesanyám végtelenül erős, empatikus és szenvedélyes nő. Tőle tanultam meg, mit jelent ráérezni arra, mikor, kinek, mire van szüksége. Az én szememben ő bármire képes. Minden nap inspirál az ereje. Végig mellettem volt, mikor beteg voltam, majd fordult kocka, és tizenhárom évvel később, én ültem mellette a Kékgolyó utcában. 

Volt még néhány nőkép, akik életed meghatározó nőivé váltak. Az egyikük nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megtaláld az utad, a hivatásod… 

Az ELTE magyar előkészítőjén volt egy tanárnő, Molnár Krisztina, aki hosszú szőke hajával, markazit köves gyűrűivel, dark stílusú ruháival, hatalmas műveltségével és empátiájával felejthetetlen jelenségként él bennem. Hosszú cigit szívó, izgalmas, elegánsan beszélő nő, akinek órái irodalomterápiás foglalkozássá avanzsálódtak. Világszép Vaszilisza meséjét, Vörösmartyt olvasott, de úgy, hogy megállt a levegő a teremben. Majd arról beszélgettünk, mi hogyan vagyunk benne a szövegben, milyen kép maradt meg bennünk a leginkább az elhangzottakból. Az ő óráin fogalmazódott meg bennem, hogy én is ilyen szenvedéllyel szeretnék foglalkozni az irodalommal. Tizenkilenc éves voltam és neki köszönhetően a pszichológia helyett az irodalmat választottam, ami az önmegismerés művészibb útja. 

Osztovics Ágnes pedig az a kiváló tanár és ember, akinek még a szigorúsága is szerethető, mert anyai odafigyelést ad, nem pihe puha módon, de kísérve az úton, a társaságával és a tudásával. Tőle tanultam kulturális újságírást. Ő olyan nekem, mint az élő lelkiismeret, bárdolatlan, de őszinte. Mikor írok, sokszor eszembe jut, vajon mit szólna, tetszene neki? Életem nagyobb eseményei után, megszoktam látogatni, és beszámolok neki a történtekről, nekem ő az életem tanúja… bár ezt egészen idáig nem tudta, sose mondtam neki. 

A másik meghatározó nő az életemben Juhász Anna irodalmár, aki hihetetlen energiájával, erejével a nehézségeket hajtóerővé varázsolja, és mindenen felülkerekedik. Ő is csupa szenvedély és erő. Amikor együtt vagyunk, mindig azt érzem, hogy bármi lehetséges. Sokat köszönhetek neki.  

És van egy másik Annám, ő már hosszú évek óta Rómában él. 2011-ben együtt mentünk ki Reggio di Calabriába olaszul tanulni, és együtt kezdtünk végzetesen beleszeretni az olasz kultúrába. Bár a távolság miatt ritkán találkozunk, Anna lénye mindig a Szicíliában töltött időszakra emlékezetet, arra, hogy van egy hely a világon, ahol mindig, minden jó.

Szicíliához kötődik az első, mély nőiség élményed is…

Több, mint tíz évvel ezelőtt Szicíliában tanultam a Pázmány magyar-kommunikáció szakos ösztöndíjasaként, és amikor a Via Etnán sétáltam hazafelé a piacról, tavaszi zöldségekkel és gyümölcsökkel felpakolva, észrevettem, hogy néznek a férfiak. Sokféle nézés van, a tolakodó, a primitív, a vágyakozó, de ez nem olyan volt, hanem inkább elismerő, kedves.

A pillanat töredékében ott volt a Délvidék ősereje: minden az élet szeretetéről szólt, sütött a nap, az utca végén elterült a tenger, én főzni készültem és átjárt az érzés, hogy egyszerűen jó élni és jó nőnek lenni. 

A novelláskötetedből és a szavaidból is úgy érzem, az erős női karakterek vonzanak, akik mögött már ott van egy mély sérülés, amiből valaha fel kellett állniuk. Miért ez az egyik legfőbb motívuma a női karaktereidnek? Mit csodálsz a leginkább a női erőben?

A nőkben azt az erőt csodálom, hogy a férfiakkal ellentétben, sokkal inkább mernek szembesülni a nehézségeikkel, elakadásaikkal, akár úgy, hogy segítséget kérnek. Ez a felelősségvállalás nemcsak önmagukért történik, hanem közvetett módon a tágabb környezetükért is.

Ha nem másokat hibáztatok a nehéz helyzetemért, ha képes vagyok az önreflexióra, akkor tudok változni, cselekedni, így lehet esélyem egy szabadabb életre.      

Olyan szépen beszéltél életed meghatározó nőiről. Magadról, magadhoz is tudsz ilyen kedves lenni?

Szigorú napirend szerint élek, rengeteg feladattal és munkával, és még így is többnyire úgy fekszem le, hogy ma sem értem magam utol. Hiányzom magamnak, mert én vagyok az, akit a legkönnyebb háttérbe szorítani. Emiatt meg dühös vagyok magamra. Hogy mikor jövök már én? Mikor tudok végre felszabadult lenni? Szóval a kérdésedre a válasz az, hogy nem, sajnos nem, de azzal vigasztalom magam, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor több időm lesz magamra. Hiszek abban, hogy ez nem önbecsapás, hanem egy út, amit most végig kell járni, de már közel a cél. Amikor megállok, tudatosan figyelek arra, hogy feltöltsem magam. Például a reggelek erről a kedvességről szólnak, – kávé, séta Pihi kutyámmal, naplóírás,- nekem ezek már elegendő kedves gesztusok önmagam felé, az utazásokról nem is beszélve, amikor távol tudok kerülni minden kötelezettségtől. 

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar-kommunikációs szakiránya után a Petőfi Irodalmi Múzeumban vettél részt egy továbbképzésen, majd az Apor Főiskolán végeztél irodalomterapeutaként. Idén tartasz hatodik éve irodalomterápiás csoportokat, és feltűnt, hogy van egy Mitikus nők nevű csoportod… Miért pont a mitológiai történeteket hívod segítségül? 

A mitikus nő irodalomterápiás csoportomban női archetípusokat vizsgálunk kortárs szövegeken keresztül. Antalfai Márta A női lélek útja mondákban és mesékben című könyvéből sok inspirációt nyertem, illetve Jean Shinoda Bolen amerikai pszichiáter: A Bennünk élő Istennők című könyvét is alapul veszem. Mindketten jungiánius szempontból elemzik a mitológiát. Jungnak köszönhetjük az archetípusok reflektorfénybe helyezését. Ezek az ősképek a tudatalatti strukturálást szolgálják. Amire pedig van nevem, az már megfoghatóbb, megérthetőbb, sőt, akár változtatni is tudok rajta. Egy Artemisz-féle nő egy túl korai házasságban, a szenvedély elmúlta után szenvedhet a kötelékben, míg egy Hesztia-típusú nő fürdik ebben. Ezek az ősképek példát mutatnak nekünk, tanulságokat, amelyeket ismerve okolhatunk és szabadabban dönthetünk.

A mostani életszakaszomban én Artemiszt érzem közel magamhoz, a minden köteléket ledobó szabad nőalakot, aki hisz a közösségek megtartó erejében. De közben bennem van az Athénéi stratéga is – mint szerkesztő, irodalomterapeuta, és most hangsúlyosan, mint író – fontos, hogy ezeket össze tudjam egyeztetni magamban. Illetve az ő segítői minősége is fontos számomra. De mindezek mellett ott van a Vénuszi hedonista, szenvedélyes, kreatív vonal is. Legtávolabb pedig talán az anyai, Démétér minőséget érzem magamtól. 

Minden ember, minden helyzet mást hoz ki belőlünk, sőt, életszakaszokként is változik, hogy milyen minőséget élünk meg leginkább. Mindannyiunkban sokféle női archetípus létezik, és az istennőkkel ellentétben, mi változhatunk is. Ez persze kemény munka, pokoljárás, de arra mindig érdemes gondolni, hogy nem vagyunk egyedül ezen az úton, és segítséget kérni nem a gyengeség, hanem az erő jele.

A beszélgetést Ughy Szabina író, szerkesztővel Kosztin Emese készítette.

Az interjú nem jöhetett volna létre a Flancos divatmárka támogatása nélkül. Köszönjük, hogy velünk vagy, hogy együtt adunk hangot csodás emberek történeteinek.