Alig látunk valamit a világból, mert elfelejtettük “elfelejteni az időt”.

Az idő kincs. Egymás ideje legalább akkora mint az, amit magunkra szánunk. Így kezdi, ahogy belibben. Légies könnyedséggel, szőke loboncával, mint egy mesehős, vagy a mese közepén álló lombos fa, aminek minden ágán egy kis történet csücsül. Hajdú Orsolya, drámapedagógus, művészetterapeutával beszélgetek újrakezdésről, újratervezésről, egy másik valóságról, ahová szabad a bejárás, ahol az idő – ha számít is – de megáll egy pillanatra, majd azt kérdezi “Hol vagy? Merre tartasz? Hová rohantál eddig?”

Két tárgyat tettél ide az asztalra, ez már szakmai ártalom, hogy hozol magaddal valamit, vagy mindig is szerettél elidőzni a részletek felett?

Kislánykorom óta történeteket keresek, a történetekben rejlő igazságot, mert úgy hiszem, ez az, ami által gazdagodhatunk. Ezért is olyan fontos számomra az idő, a lelassulás, a türelem, a fókusz megteremtése. Folyton rohanunk, tervezünk, tesszük a dolgunkat, majd rohanunk tovább, még mindig aggódással telve, hogy le ne maradjunk valamiről. De miről maradunk le? Pont arról, ami számít, a belső iránytűnkről, ami megmutatná a következő lépést.

A kis orvosi táskának is története van, az egyik drámapedagógiai foglalkozásom eszközévé vált és talán mesélni tud arról, mit is jelent számomra ez a hivatás. A Hegyvidék Galéria legutóbbi kiállításán Richter Sára textílművész munkáit mutattam be a gyerekeknek. A tárlat címe már önmagában sokatmondó, azt kérdezi: “Akarsz-e meggyógyulni”?

Hatalmas lenvásznakat képzelj el, melyeket durva szemű sóba áztattak, így épült, keményedett bele a só a szövet anyagába, létrehozva egy egészen különleges textúrát. A művésznő erre az anyagra varrt és hímzett különféle testrészeket jelképező növény darabkákat, kavicsokat. Az egyik textíliára például egy falevelet préselt, aminek az erezete a kezünket szimbolizálja. Azt látom, végül mindig ugyanoda térünk vissza, a természethez, ahogy mi is a részei vagyunk egy nagy egésznek és akkor gyógyulunk meg, ha ezt képesek vagyunk észrevenni. A természetes anyagokkal a művész voltaképpen az érzékenységünket, a törékenységünket jeleníti meg, a sérüléseinket, amelyeket magunkon hordozunk.

Ennek a kiállításnak a keretében tartottam foglalkozásokat gyerekeknek. Odaálltam eléjük a kis orvosi táskával és megkérdeztem, hogy szerintük mit lehetne a táskába pakolni ahhoz, hogy valaki meg tudjon gyógyulni. Kértem, hogy mutassák be mozdulatokkal, szavakkal is, amit éreznek. A textilíákon is olvashatóak olyan felhímzett szavak, mint a törődés, a figyelem, a gondoskodás, ezekről kezdtünk el beszélgetni, majd a foglalkozás végén ők maguk alkottak a saját elképzeléseik szerint. Ilyenkor újra szerepbe helyezem magam, ismét tárlatvezető vagyok, immár a gyerekek munkái között, melyeket ők maguk mutatnak be néhány szóban, amit nagy tapssal jutalmazunk. Járnak hozzánk súlyosan sérült gyerekek is, akik egészen másképp érzékelik a világot. A legutóbbi foglalkozás végén, amikor újra megkértem őket, mutassák meg, hogyan tudjuk egymást gyógyítani, egy sérült kislány lépett oda hozzám járókerettel és annyit mondott “szeretlek”. Tudom, hogy patetikusan hangzik, de ez a veleje, az értelme, a célja annak, amit csinálok. Mindegy hány gyermek érkezik, mindegy ki milyen érdeklődésű, korú, mert mind másképpen értelmezik a látottakat, de a művészet éppen azt a törekvést szolgálja, hogy ez a sok különbözőség létre tud hozni egy egyetemes megértést, ahol az üzenet megérkezik és életre kel bennük. Ők is alkotóvá válnak, a folyamat részeseivé. Gyakran írnak a szülők olyan visszajelzéseket, hogy a foglalkozások után a gyermekük egész nap festett otthon, ebből tudom, hogy megéri, hogy haza is visznek valami fontosat.

Hogyan kerültél a művészetpedagógia közelébe, mi volt a fordulópont?

Két pohár bor, talán három (nevetünk). Én is átestem a szokásos fázisokon, hogy multinál dolgozom, hazaérek, ellátom a családomat, majd lefekszem és kezdődik minden elölről. Tudtam, hogy többet érek, többre lennék képes, kiégtem és nem éreztem azt régi gyermeki lelkesedést, amiről tudtam, hogy ott van legbelül. Feltettem magamnak a kérdést, hogy mi a küldetésem, hagyok-e nyomot, mit mutatok a gyerekemnek, mit lát belőlem, élvezem-e, amit csinálok és van-e valami, ami még hajt vagy hajlandó vagyok beletörődni, hogy ennyi az élet?

Aztán egy nap betértem egy könyvesboltba. Biztos ismered az érzést, amikor meglátsz egy könyvborítót és oda kell lépned, mert valahogy húz magához. A színes borítón egyetlen szó állt: “Ikigai”. A japánok értelmezése szerint, ez fedheti fel a hosszú, boldog élet titkát az egyén számára. Egy olyan motiváló erőt, ami továbblendít a mindennapokban, amiért lelkesedsz, ahová fordulni tudsz, nevezhetjük életfeladatnak is. Sokat olvastam a japán kultúráról, a szépség iránti fogékonyságukról, a harmónia keresésükről és egyre izgatottabb lettem. Mindenki szeretné megtalálni az életében a missziót, a választ, hogy miért is van ő ezen a világon. És itt jött az első pohár bor…

Aznap este leültem és elkezdtem átgondolni, a saját életemre vonatkoztatni a kérdéseket. Az Ikigaiban négy kör metszi egymást, melyben az olvasható “mi a hivatásom?”, “mit szeretek csinálni?”, “miben vagyok jó?” “mire van szüksége a világnak?” “mi az, amiért megfizetnek?” Így haladsz befelé, a saját küldetésed irányába. Be kellett látnom, hogy ezen még nem is gondolkoztam el igazán komolyan.

Vettem a fáradtságot és elkezdtem kidolgozni, miben vagyok tehetséges, milyen területek érdekelnek, milyen kapcsolatrendszerem van, a szívem szerinti válaszokat adtam. Napokat töltöttem el ezzel és ahogy megfogalmaztam és leírtam magamról, amit gondolok, még mindig nem voltam készen. Valami feszíteni kezdett belül, de nem szorongás, inkább egy késztetés, egyfajta jó értelemben vett tettvágy, és akkor rájöttem, hogy én a történetekért rajongok, szeretek mesélni, tanítani. Érdekel a művészet, a színház, a Fórum Színház amatőr társulatának tagja vagyok, imádok szerepelni, de főleg játszani, járok író kurzusra, jól bánok a gyerekekkel, és így tovább.

Mi volt a következő lépésed a kör belseje felé?

Nem sokkal később egy esküvőn voltam és egy barátnőmmel beszélgettem, meséltem neki, hogy leültem gondolkozni. “Tényleg? –kérdezte – és mire jutottál?” Akkor mondtam ki először: “én be fogok iratkozni egy drámapedagógia képzésre, mert ebben minden benne van, amit szeretek.” A barátnőm erre hasonló lelkesedéssel tette hozzá, hogy mivel annyit járok múzeumba, imádom a festményeket, miért ne hozhatnám össze ezeket az érdeklődési köröket. Ott jelent meg a szívemben a saját Ikigaim üzenete: a drámapedagógia és a művészetterápia ötvözete.

Azonnal bele is vágtam, a Drámapedagógiai Szövetség Központjában végeztem el az első kurzust, ahol nagyon sokat kaptam. Rácsodálkoztam a játék erejére, hogy ez az, amit nem szabadna elfelejtenünk: önfeledten játszani! Megengedni magunknak a szabadságot, levetni a korlátokat, a tanult viselkedési mintákat és visszahívni magunkban azt a zabolátlan gyermeket, aki még nem tartja magát folyamatos kontroll alatt.

Olyanokkal tanultam együtt, akik iskolába akarták bevinni ezeket a játékos, önismereti, probléma feldolgozására is alkalmas módszereket, főleg óvodapedagógusok, nyelvtanárok, irodalom tanárok. A covid előtt egy alkalommal még én is be tudtam menni a kislányom általános iskolájába órát tartani, de a pandémia kezdetével minden megszakadt. Most újra tervben van, hogy iskolai helyszíneken is megvalósuljanak ezek az előadássorozatok. Azt tetszik ebben, hogy mindig van hová fejlődni, mindig lehet újat mutatni a fiataloknak. Időközben azt is megtanultam, hogyan adaptáljam a foglalkozásokat mindig az adott gyerekcsoport összetétele szerint.

Ezek szerint minden kiállításnál más eszközökhöz kell nyúlnod?

A Hegyvidék Galériában rendszeresen vannak látogatások, többnyire a havonta változó kiállítások tematikája szerint. Nemrégiben Cseke Szilárd képzőművész híres “Erdő-sorozata” volt látható, ami az egyik nagy kedvencem volt, ahogy a hófehér falak között magasodtak a különböző színekben pompázó erdő részletek. A galériában művészet pedagógusként illetve múzeum pedagógusként vagyok jelen, de örömmel csempészem be a foglalkozásokba a drámajátékot, vagy éppen a Dixit kártyákat, ezekkel nagyon jó asszociációs játékokat lehet kitalálni, amit aztán továbbviszünk, például szoborcsoportot alkotunk, el is játszuk az érzéseket, életre keltünk olyan szituációkat, amelyek az értelmezés során felmerülnek a gyerekekben. Az évek során lett egy saját “étlapom”, amibe be tudom építeni a saját gyerekkori élményeimet, a gyakorlati tapasztalatomat, a képzőművészeti tudásomat, és kedvemre válogatok, elsősorban aszerint, amiről érzem, hogy könnyebben jut el a mai fiatalabb generációkhoz. Emlékszem, mennyire untam én is amikor adatokat, évszámokat soroltak a tárlatvezetők, most alkalmam nyílik arra, hogy játékosabban, a gyerekek saját meglévő fantázia világához illesztve vezessem végig őket ezeken a művészeti korszakokon.

Milyennek látod a mai gyerekeket, nehezebb velük dolgozni?

A gyermeki világ nem változik, sokkal inkább a külvilág, ami állandó mozgásban van körülöttük, túl sok az inger, túl sok a program, a különóra, a házi feladat. Pont arra nincs idő, ami a legfontosabb lenne, ábrándozni, elmerülni, belefeledkezni olyan, a kicsik számára teljesen természetes tevékenységekbe, amiből magától megszületik az időtlen jelenlét.

A “civil” foglalkozásom szerint a mai napig a JimJam, egy ovisoknak szóló edukációs tv csatorna anyukája vagyok. Szülőként persze én sem tartom jónak a képernyő előtt töltött időt, de mind tudjuk – és sajnos ezt mutatják a felmérések is – hogy a gyerekek átlagban napi három órát töltenek a készülékek előtt. Úgy gondolom, hogy a mai gyerekek “celebjei” vagy “infulenszerei” maguk a rajzfilmfigurák, mert hatással vannak rájuk. Rám is hatott annak idején a Kockásfülű Nyúl vagy Misi Mókus és a többiek. Öt éve találtam ki, hogyan lehetne akár egy tv csatorna is más, mint a többi. Olyan kis edukációs videókat kezdtünk gyártani, ahol a kedvenc mesefigurák, mint Thomas, a gőzmozdony, narrál különböző ismeretanyagokat. Így próbáljuk egy cseppet interaktívvá tenni a gyerekek számára a televíziózást. Hiszen eleve rossz, ha hosszan ül, bámulja a képernyőt, lényegében lekapcsolja a kreatív energiáit, a fantáziavilágát, de így legalább van valamiféle kapcsolat, amennyire ezt a televízión keresztül létre lehet hozni. Van egy erdei állatokról készült sorozatunk is, ahol a kis videók végén olyan kérdéseket teszünk fel, hogy például “Szerinted mire hasonlít az őzike lábnyoma?” Majd ott vannak a válaszok: mancs, pata, karom. Mivel az én munkámat nézettség méréssel értékelik, látom, hogy egyre inkább a szülők kapcsolnak oda a csatornánkra. Nyilván jóval kevesebben hozzák galériába a gyermeküket, mint amennyien a televízió elé ültetik, amíg megfő a vacsora, de szerencsére ma már tudnak szelektálni a szülők, ezért próbálunk valami értelmesebbet létrehozni a kisebb korosztály számára.

Amikor összeáll a fejedben egy gyereknek szóló előadássorozat, vagy értesülsz arról milyen korosztály érkezik hozzád, vissza szoktál nyúlni a saját élményeidhez, hogy neked mi volt fontos, amikor ekkora voltál?

Igen, valószínűleg a munkámnak is köszönhető, de nagyon sokszor eszembe jut a saját gyerekkorom. Magányos gyerek voltam, a bátyám hét évvel idősebb nálam, így mi nem nagyon tudtunk együtt játszani. Ma már nagyon jó a viszonyunk, de régen érthető módon idegesítette őt, hogy amikor ment volna a lányok után, rám kellett vigyáznia. Leányfalun volt egy kis nyaralónk a Dunakanyarban az erdő mellett. Naphosszat barangoltam egyedül, figyeltem a kis állatokat, hallgattam a madarak énekét, éreztem a Duna jellegzetes hidegségét a bőrömön. Ha megláttam egy vízelvezető csövet, a képzeletemben azonnal megjelent a vízimanók barlangja és már szőttem is a meséket, történeteket, ahogy ez a gyerekeknél természetes. Ezért nem szeretem ezt a mai világot, ahogy a szülők sokszor túlzott teljesítménykényszer alá helyezik a csemetéiket, akik kezdik elhinni, hogy “az vagy, amit elvégzel”, ez beláthatatlan következményekkel jár a felnőtt életükben.

Alig látunk valamit a világból, mert elfelejtettük “elfelejteni az időt”. Emlékszem Zuglóban, ahol felnőttem, a legjobb barátnőmék kertjére. Nem vágott fű volt, meg tuja sor úszómedencével, ahogy az ma szokás, hanem vadregényes kert, nekünk egy elvarázsolt világ! Végig kellett mennünk egy mese ösvényen, aminek minden pontján történt valami, ahol a végén kinyílt a varázskapu, amin csak a kiválasztottak léphettek át. Ott valóban megtörtént a csoda. A mai világban zaj van, mesterséges fények, mobiltelefonok, meg sem tanulunk igazán látni, hallani, mert nincs lehetőség felfedezni a saját meglévő érzékszerveinket, az igazi világot, ami ott van minden ajtón túl. Az én gyerekkorom legszebb emlékei a Normafánál, az Anna-réten, ahol a nagymamám lakott, a leányfalui nyaralónkban, Zamárdiban, a Balaton-parton, telve volt igazi felfedezős-kirándulós együttlétekkel, ahol a kettétört kavicsok csillogó, kristályos-márványos belseje “élet-elixír” kővé vált a kezeim között. Jóllehet átlagos, egyszerű életet éltünk, mégis volt idő együtt lenni, léteztek közösségek, a mai individualista társadalomban már sokkal inkább elszigetelt életet élünk.

Nagyon egyszerű azon sopánkodni, hogy “bezzeg a mi időnkben”, de mégis ki kell mondani, hogy csak az lesz egészséges felnőtt, aki megéli a csendet, a virágokat, aki észreveszi, tanulmányozza a fa erezetét, aki képes elidőzni a Föld szépségein. Ma csak rohanunk, kattintunk, majd feltesszük gyorsan az Instagramra a fotót arról, amit át sem éltünk igazán. Felnőttként is rossz példával járunk elöl.

A galériában is azt próbálom átadni, hogy megszülessen az “idő végtelensége” a teremben. Amikor a gyerekek belépnek, először nem is beszélek, hagyom hogy mozogjanak a térben, hogy hasson rájuk, amit látnak. Náluk amúgy is organikusan alakul minden, a jó pedagógus legnagyobb erénye pedig az, ha tud rugalmas lenni és észlelni ezt a folyamatot. Kivételes helyzetben vagyok, mert én iskolán kívüli foglalkozás keretében kapom meg a gyerekeket, így nekik önmagában is újdonság a tárlat látogatása, sokszor nem is osztálytársakkal, hanem más idegen gyerekekkel együtt játszanak. Mozgunk, tapsolunk, illatokat, hangokat használok, igyekszem hatni minden érzékszervükre, így sokkal könnyebben befogadják a látottakat. Nagyon jó, hogy közben nekem sincsenek kötöttségeim, úgy építem fel a mese birodalmat, ahogy akarom.

Én tényleg azt szeretném, hogy üljünk le és nézzük meg például ezt a motoros párt. Csodálkozzunk rá, vizsgáljuk meg a színeket, a kis alkatrészeket, majd találjuk ki, hogy ki lehet ez a két ember, milyen kapcsolatban vannak, hova mennek, mire gondolnak.

Abban hiszek, hogy mindenkinek figyelemre és szeretetre van szüksége. Nem én leszek az, aki megmondja nekik “mire gondolt a költő” én csak adok egy kis “inputot” és helyzetbe hozom őket ebben a színes környezetben. Sokkal fontosabb, hogy a gyermek számára mi mit jelent, mi fogta meg őket, majd a végén, amikor a gyerekek alkotnak: miért ezt rajzolták le…és ha két pacát rajzol arra a lapra, akkor annak a történetét meséli el, mi pedig megtapsoljuk érte. Meditálni is szoktunk, közben illat esszenciákat viszek körbe és formálódik a mese a vizualizációs technikák segítségével. Belül pedig azon nevetek, hogy voltaképpen oda viszem őket, ahol a gyermeki világukban ők természetesen léteznek. Sokkal inkább nekünk, felnőtteknek kellene tanulnunk tőlük, ahelyett, hogy nyomás alá helyezzük őket és azon görcsölünk melyik elit gimit válasszuk ki a számukra pár év múlva.

Önkéntesként segítesz a Budapest100 2011-ben a Kortárs Építészeti Központ kezdeményezésében indított háztörténeti sétáin, ez mit jelent neked?

Ez egy nagyon jó kezdeményezés, amiben számomra ugyanúgy a játék és a felfedezés izgalma inspirál. Mert sétálunk a városban, de mindig csak a homlokzatokat látjuk, a legtöbb embernek már eszébe sem jut megkérdezni, hogy vajon mi lehet a házfalak mögött, pedig annyi történet van, ezt kutatja ez a program. Minden évben egy hétvégére néhány ház kinyitja a kapuit, vannak rendezvények, koncertek, a lakók lejönnek a ház udvarába, mesélnek. Meg lehet kérdezni a kilencven éves nénitől milyen volt az élet a háború után, hol volt a kalapos bolt, kik laktak itt, mit játszottak akkoriban a gyerekek. A következő ilyen rendezvénysorozat a várban lesz, ami nekem egy külön élményt jelent, mert mindig is szerettem volna bekukucskálni a kapukon belülre. Amikor végigjártuk a házakat, úgy éreztem magam, mint egy Móricz Zsigmond regényben, mintha visszamentem volna az időben, olyan furcsa volt, hogy itt is élnek emberek, ilyen történelmi díszletek között. Május közepén a Tárnok utca 5 szám alatt tartok majd foglalkozást a gyerekeknek, ahol a ház belső udvara mögött egy vadregényes kertbe érkezel, olyan kilátással, mintha a Halászbástyáról néznél ki, az egész város a lábaid előtt hever. Ide szervezek egy kincskeresős gyerekprogramot, végülis eljátszom ugyanazt, amit gyerekkoromban, csak itt egy belsőépítész csapattal együtt építettük fel a programot, amiben lesz nyomkeresés, stukko-vadászat és olyan feladatok, hogy számold meg hány egyforma alakú ablakot látsz vagy mi lehet a kert végében elhelyezett tárgy funkciója (ami egy szőnyegporoló, kíváncsi vagyok hány gyerek tudja mi is az). Szeretném megmutatni majd nekik, mi mindenből lehet játékokat csinálni, ugróiskolázni, aprópénzt dobálni, mivel játszottak a mai öregek, amikor még nem volt se játszótér, se kütyü.

Milyen terveid vannak még a jövőre nézve, hogyan látod magad évek múlva?

Ha elmesélem, miért jelentkeztem a Budapest100 csapatába, érteni fogod. Egy éve váltam el, egyedül nevelem a kislányomat, Kamillát – aki egyébként rengeteget segít nekem a galériás óratervek kialakításában is, ő egy nagyon remek kis ember. Visszatérve, a Budapest100 nem csak azért keltette fel az érdeklődésemet, mert közel állt hozzám, amit képviselnek, hanem mert azt a címet adták a felhívásukban, hogy “Újratervezés”. Én éppen a gyász időszakát éltem, próbáltam tizenkét év házasság után kideríteni, ki vagyok én a családom nélkül, a mi “hármasunk” nélkül, amiben az utolsó percig hittem. Akkor úgy éreztem, hogy ott a helyem. 45 éves vagyok. Nyilván sokan vagyunk hasonló élethelyzetben és látod, nem is gondoltam, hogy erről is beszélni fogok neked. A volt párom egy fantasztikus apa, akivel úgy osztottuk el a felügyeleti jogot, hogy néhány napot velem van a kislányunk, majd nála. Egyelőre nincsenek nagyratörő hosszú távú terveim, hacsak nem annyi, hogy a padlóra kerülés, a tagadás, a harag, majd az elfogadás fázisai után magamra találjak és felépítsem ezt az új, másik életet. Meg kell keresnem magam ebben a rendszerben, mert még mindig szokatlan, amikor egyedül ülök a lakásban ennyi év családi élet után. Közben a home-office ban eltöltött melegítős, teázós munkaóráknak is vége szakadt, újra bejárok a munkahelyemre, előkerült a magassarkú cipő, a sminktáska, ami nekem, bevallom, jól is esik.

Most teljes újratervezésben vagyok, ahogy változik az életem és azt érzem, hogy még erejem teljében vagyok, de már érettebben, tapasztaltabban. Beleléptem minden pocsolyába és biztos fogok is, de talán van még időm, hogy megéljem a nőiségemet, az anyaságom új epizódjait, hogy értéket teremtsek és bízom benne, hogy újra maradéktalanul boldog leszek egyszer.

Egy saját művészetpedagógiai vállalkozás is alakul, formálódik bennem, aminek a “Kelj fel Balcsi!” nevet adtam, ez a Balaton környéki galériákban és kiállítási helyszíneken valósulna meg. Ez lenne az én kis egyszemélyes kultúrmisszióm, amiben ki tudnék még teljesedni, mert hiszem, hogy nem csak a fővárosban van igény arra, amit én tudok. Egyelőre még a munkahelyem és a hobbim vagy küldetésem megfér egymás mellett, de az irány már elrendeltetett. Kellett most egy év, hogy vissza tudjam építeni a megtépázott önbizalmamat és elhigyjem, hogy egyszer valamikor még tetszhetek majd másnak, ezért is jelentkeztem erre az interjúra, mert ilyen módon is látni szeretném magam, egy fotós szemével és olvasni a szavaimat más szemüvegén át. Kezdek barátkozni a gondolattal, hogy kilépjek és megmutassam magam és bár még tartok egy kicsit tőle, de itt vagyok és megteszem, ez most elég.