FEL
Riportok

Mindenki valamiért születik valahova.

Éjszaka volt. A mesemondó, Toldi István, fordult egyet alvás közben, de nem ébredt fel az egyre közelgő zajra. Talán még mosolygott is, mert álmában újra a tanyán járt, ott, ahol a szüleivel élt. A házban, távol mindentől, petróleumlámpával világítottak sötétedéskor. István pedig félt a sötéttől. Aznap hosszú napja volt. A reggeli tej után kiment a baromfiudvarhoz egy kicsit a kakassal háborúzni. Alig volt magasabb a kakasnál, így aztán komoly bátorság kellett a napi hadművelethez. Majd édesapjával a Dunához sétáltak, pecázni.

Szerette ezeket a napokat. Véget nem érő, fülledt nyári napok voltak. Ritkán volt ilyen alkalom, mert a szülei kimerítően sokat dolgoztak: művelték a földet, ellátták az állatokat. Vacsora után segített vizet hordani a disznóknak, aztán úgy aludt el, mint minden este: édesapja mesét mondott neki.

István, édesapjával

Az öreg legfőbb erénye a nyugalom volt.

Ő még egy őszinte világban nőtt fel, amelyben nem kellett nagyobbat mondani a másiknál, nem kellett mellébeszélni.

Tisztában volt az erejével, de nem adta ki, nem kérkedett vele. Gyakran megkérdezte fiát: elég erős vagy már? István pedig totyogós korától kezdve, szorgalmasan emelgette a súlyokat, a két kilót, öt kilót, tíz kilót…. Úgy tűnt akkor, hogy ez az álomvilág örökké tarthat, mint édesapa esti meséi. Elképzelhetetlen volt, hogy ennek vége szakadhat, de egy nap, István négy és fél éves korában, őt a nagymamájához, “ómihoz” költöztették a faluba, a szülők pedig Németországba mentek dolgozni…

Ma Toldi István egy délvidéki magyarlakta faluban él, Kupuszinán, egy olyan közegben, ahol az elmúlt évtizedekben előfordult hirtelen jött gazdagság, majd mindent elsöprő infláció. Voltak háborús idők, amikor hosszú heteken át a felettük zúgó repülőgépeket hallották, és volt béke, amikor mindenki végezte a dolgát: a földet művelte. Egy hely, ahol mindig újra kellett tervezni a fennmaradáshoz, és ahol csak egyetlen biztos pont van az életben, a falu, ahová mindig visszatérhetsz. Ha elképzelek egy mesemondót, éppen ilyen ember áll előttem: kicsit köpcös, a hangja mély és dallamos, tájszólással beszél, és amikor felhangzik az “Egyszer volt, hol nem volt…”, arca átszellemül, és ő maga is a mese szereplője lesz. Toldi István, a kupuszini mesemondó története...

István gyerekként nem tudta, mi az a Németország, és az is csak később derült ki a számára, hogy a szülei mindent elvesztettek, adósságba pedig nem akartak keveredni, ezért egy – legfeljebb két évre otthagytak mindent. Arról volt szó, hogy csak átmenetileg lesznek távol, aztán mindig még egy, még két év, csak amíg meglesz egy másik ház, csak amíg megy a felújítás…, végül huszonkilenc évvel később jöttek haza. Huszonkilenc év. Istvánnak hiányoztak az esti mesék.

A szüleit ezentúl évente háromszor, húsvétkor, búcsúkor, és karácsonykor látta. A hiányt, amit megélt a szüleivel kapcsolatban, nem lehet elfogadni, csak megszokni. 

A nagymama szigorú asszony volt, varrónőként dolgozott. Volt, hogy István egyszer mosatlan kézzel, játszani indult a ház egyik szobájába, de a mama kiáltásából hamar kiderült számára, hogy a tisztaszoba, az imádkozó zsámollyal és vetett ággyal, na meg a régi ruhákat elnyelő szekrénnyel megközelíthetetlen hely. Így aztán a másik szobában laktak kettecskén. A tanya csöndessége és magánya után hamar beszokott István a falu gyerekei közé, akikkel akkoriban szabadon járt-kelt mindenfelé. Nem kellett annyira félteni őket – minden felnőtt vigyázott rájuk. Igaz, talán a felét sem tudták a sok kalandnak ami érte őket. Csatornákban szaladgáltak, tutajoztak, bandaháborúztak, de estére mindenki hazatért, és valahogy így voltak rendben akkor a dolgok. Ha kellett, jártak az iskolába, ha szükség volt rá, segítettek a földeken, ha annak volt ideje, viseletbe öltöztek és táncoltak.

István, a nagymamájával

Elteltek az évek, István hozzászokott hogy szülei távozása tartós marad, és ő már csak egyre vágyott: hogy végre felnőjön. Édesapja minden látogatáskor az ismerős kérdéssel kezdett: elég erős vagy már, fiam? Majd következett a birkózás, amiben István először tizennyolc évesen kerekedett felül. Többé nem birkóztak. Felnőtté vált. Bevonult katonának, és két évvel később, húsz évesen elvette feleségül az akkor tizenhét éves Erikát. Földművelésből éltek, de volt hogy 16 hold kukorica is a semmibe veszett egy újfajta permet miatt, máskor meg kiszámolta év végén, hogy ha nem dolgozott volna, akkor több pénze maradt volna.

Hirtelen félbeszakadt az álom, a közeledő zaj elviselhetetlenné vált, és István felült az ágyban.

“Rakéták.” -suttogta halkan a sötétbe, aztán a kiságyban békésen alvó lányára pillantott. Hát igaz a hír. Kitört a háború Jugoszláviában.

Megpróbálta becsukni a szemét, és visszaaludni. De csak nem hagyta a gondolat: mielőtt megérkezik a behívó, mégis el kellene menekülni. Érezte, bárhogy is dönt, azt nem tudja tiszta fejjel, minden körülményt megvizsgálva megtenni. Mert senki nem tudja megmondani, ha elmennek, visszatérnek-e valaha. Ha itt hagynak mindent, látják-e még az oly ismerős házakat, a falut, ahol gyerekként csapatokba verődve játszottak,  vajon hallják-e még a rezesbanda zenéjét? Alvó kislányára nézett, és egyetlen szót hagyott csak az éjszakának: “Maradunk.” Közel kilencven napig zúgtak aztán a rakéták, és ehhez is hozzászoktak. A háborúhoz is hozzászoktak, ami ahogy jött, el is múlt.

Majd egy nap a lánya megnyert egy rajzversenyt. A díjkiosztón mesemondás is volt, rögtön egész napos, és István mindvégig figyelt. Hallgatta a meséket, és a végén el is mondta a véleményét. Pontosan tudta, ki lesz az első három helyezett, és úgy is lett. Nagyon megtetszett Istvánnak a mesemondás, mindjárt eszébe is jutottak édesapja meséi, és elhatározta hogy jövőre maga is indul a versenyen. De nem csak elindul, meg is fogja nyerni. Tizenkét évig a legrosszabb helyezése az első hely volt. Onnantól fogva minden versenyen elindult, és mindet megnyerte. De nem csak a nyeremény hajtotta. Tanulni akart, látni hogy elég jó-e, hogy igazán palócos-e a beszéde, és bővíteni szerette volna a meséit. A hétköznapok szürkeségéből a mesemondás kapcsolta ki. 

Sosem kellett meséket tanulnia. Csak meghallja, ha tetszik, továbbmondja. A mesemondás egy különös műfaj. Nem kötött, nem kell szó szerint megtanulni. A mesemondó előtt pereg a film a történettel, ezért ahogy minél többször meséli, annál részletesebb lesz.

A mese nem a mesemondóé. A mese a népé. Van olyan történet, ami csak szórakoztat, de a legtöbb mondanivalót is rejt.

A magyar népmese arra tanít, hogy az életben, bármilyen élethelyzetben, hogyan maradjunk meg embernek. Akinek van füle, az észreveszi. Van, hogy négyszáz emberből csak két ember emlékszik a mondanivalóra, de mégis megéri. Azért a két emberért megéri. De ha mesemondó közönség van, akkor kiszúrja magának a mesét a hallgatóság. 

István szerint, aki olyan helyen születik, ahol kisebbségben él, van egy pillanat, amikor hirtelen ráeszmél, hogy minden amit megszokott, az másnak nem úgy természetes. Akkor válnak fontossá a hagyományok. Ha lemondanánk hagyományainkról, magunkról, magyarságunkról mondanánk le. István ezért mindig is a hagyományőrző egyesület oszlopos tagja volt, ma már elnöke. Talán minden ember egyik legmélyebb vágya: tartozni egy közösséghez. A mesemondásban meg lehet élni a közösségélményt.

Így lett fontos a tanítás. Jöttek a kicsik, általános iskolások, lelkesek, díjakat nyernek, tanulnak, … aztán kamaszkorban rendre eltűnnek. Egyszer közeli határidőre kellett egy tanítványnak segíteni, ezért telefonon tanította meg a mesét, de volt olyan is, amikor egy érdeklődő szóról szóra lekörmölte a történetet egy diplomamunkához. Délután ötkor kezdték, és hajnali kettőig tartott a mese, de István mindvégig türelmes volt.. Ma már nem az a legnagyobb élmény számára, ha ő maga indul egy mesemondó versenyen, hanem amikor egy tanítvány hozza az első díjat. Foglalkoztatja a tény, hogyha nem adja tovább a meséit, akkor ennek egyszer vége lesz.

Legutóbb a népmese világnapján döbbenten olvasta a témát: elveszett, megkerült. De hát ilyen mese nincs is! Aztán megjelentek az első képek. Mi tud elveszni? El tud veszni az aranytallér, de ugyanúgy a  jókedv vagy a becsület is.

Van sok rövid mese, de van három óra hosszú is, amit kétszer tudott elmesélni. Egyik alkalommal, egy hosszú buszos úton nem volt menekülés, az idő meg legalább eltelt. A másik a népmesemondó világrekord, ahol 100 órát kellett mesélni. Nappal jöttek mindenhonnan, de éjszaka csak a mesemondók maradtak, egymásnak meséltek, hatan-heten ültek akkor együtt és bizony belebeszéltek egymás meséjébe, együtt szőtték a fonalát azoknak a történeteknek, amiket valaha talán egy ugyanilyen éjszakán indítottak útnak. Annyi száj formálta már ezeket a szavakat, annyi képzeletben jelentek már meg ezek a szereplők, mindig másképp, és mégis ugyanúgy. A mese összeköt a múlttal.

Toldi István ma már a Magyar Kultúra Lovagja, Palócország örökös mesemondója, a Népművészet Mestere, legalább száz mesét tud és mesél. Ma már nem a földekből él, a helyi mezőgazdasági boltban dolgozik eladóként, feleségével fóliában virágkertészettel foglalkozik, hétvégente piacozik, vagy ha hívják, mesél. Őt már a föld iránt nem hajtja az az ősi ösztön, megismert más dolgokat is a világban.

István úgy tartja, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Ha másképp élt volna, nem ez az ember lenne. Mindenki valamiért születik valahova. Volt jó soruk, volt nehéz dolguk, de ez mind kellett ahhoz, hogy ma bátran nézzen a tükörbe. Amit meg kell tanulni az életben, azt a sors újra és újra elénk küldi. Hiába próbáljuk félresöpörni, újra szembe fog jönni. Ha megoldjuk, jön másik. Kinek mi a dolga.

A lényeg, hogy feladatunk mindig van a világban. Csak menni mindig tovább. Éppen úgy ahogy a legkisebb királyfi…

Írta és fotózta: Mohos Zsófia / Görbeország

Facebook hozzászólások

«