Vele sétálni a városban olyan, mintha egy élő lexikonnal beszélgetnél. Ismeri a házakat amik mellett, ha nem szólna, csak elsétálnék… de ő helyettük beszél. Épületek helyett, amik sokat láttak, amik olyan embereknek, történeteknek adtak otthont, melyek rég a feledés homályába merültek. Vincent Baumgartner a Budapest téglái és a Buildings Tell Tales oldalak tulajdonosa enged közelebb minket önmagához.
Főzy Vilma indiánkutató, a Néprajzi Múzeum Amerika-gyűjtemény muzeológusa volt. Tizenhárom évesen kapta meg élete első, legfontosabb kérdését: hogyan képzeled el magad húsz év múlva? És volt mit elképzelnie: „a kanadai erdőségekben élek és az indiánokat kutatom. Házasság és anyaság nem szerepelt a terveim között.”
Édesapám okos, jóképű, ambiciózus férfi volt, és számomra teljesen megközelíthetetlen. Szinte nem is ismertem, nincsenek vele emlékeim… Illetve de, egy valamire mégis emlékszem, ami nem emlék, hanem sokkal inkább egy érzés, egy vágyakozás, hogy szeressen engem. Mindig irigyeltem az olyan lány gyermekeket, akiket átölelt az édesapjuk.
Egyetlen dolgot hoztam el abból a házból, melynek falai között apám mindig szótlanná vált. Nem beszéltünk arról, hova megyünk, honnan jövünk, mintha az az idő, amit az egykori családi otthonban töltöttünk, nem is volna.
Látványosan szenvedett. Szinte kérte, hogy sajnáljam. Amikor közel voltam, és tudta, hogy közel vagyok, lassabban állt fel, többet remegett, erőtlen kedvtelenséggel csavarta le a kupakot. Mutatni akarta, hogy nehéz, hogy fáj.
Te, aki sosem vettél el tőlem, csak adtál. Azt mondod, ez kölcsönös. 80 évesen nyitottad ki a szemem a te világodra, arra, aminek így, még én is adhatok.
Adatvédelmi tájékoztató | Felhasználási jogok | Kapcsolat
© 2023 Neked elmesélem | Designed by KOLORdsgn
