Az idő kincs. Egymás ideje legalább akkora mint az, amit magunkra szánunk. Így kezdi ahogy belibben, légies könnyedséggel. Hajdú Orsolya, drámapedagógus, művészetterapeutával beszélgetek újrakezdésről, újratervezésről, egy másik valóságról, ahová szabad a bejárás, ahol az idő – ha számít is –
megáll egy pillanatra, majd azt kérdezi “Hol vagy? Merre tartasz? Hová rohantál eddig?”
Édesapám okos, jóképű, ambiciózus férfi volt, és számomra teljesen megközelíthetetlen. Szinte nem is ismertem, nincsenek vele emlékeim… Illetve de, egy valamire mégis emlékszem, ami nem emlék, hanem sokkal inkább egy érzés, egy vágyakozás, hogy szeressen engem. Mindig irigyeltem az olyan lány gyermekeket, akiket átölelt az édesapjuk.
Gyerekként ismerték meg egymást, de már akkor érezték: összetartoznak. Majd huszonegy évvel később, szinte mindenüket elveszítették, egy ideig félő volt, hogy egymást is. Az élet alaposan próbára tette házassági fogadalmukat, de ők azóta is, muskétásként védelmezik egymást és bővülő családjukat.
Megtapasztaltam: kell az önkontroll. Sokáig hittem, ha színpadra állok, legalább arra az időre, le kell tudnom tenni a fájdalmam.
Egyetlen dolgot hoztam el abból a házból, melynek falai között apám mindig szótlanná vált. Nem beszéltünk arról, hova megyünk, honnan jövünk, mintha az az idő, amit az egykori családi otthonban töltöttünk, nem is volna.
A bal karomon egy kopott, zöldeskék, de bájos mákvirág, a jobbon egy élénkebb, élettel teli páfránylevél és kardos pillangók… Ez mind én vagyok, olyan valaki, aki mindig lázadt a szürkeség, az egyhangúság, a kiszámíthatóság és a drága szülei féltő szavai ellen.
1979 tanévkezdésében hamar jött az ősz. A falevelek már a talpunk alatt ropogtak. Elegáns, fehér ingben voltál, amikor a Balett Intézet néptánc tagozatának C osztályában megláttalak. Majd néhány órával később a Kazinczy utcai táncteremben, az inget, fehér atlétatrikó, harisnyanadrág és néptánc csizma váltotta fel.
Szeretném, hogy a végső elszámolásnál, helyesen tudjak válaszolni… mert hiszem, hogy a kérdés nem az lesz, hogy mit kaptál, miket szereztél, hanem hogy mit adtál, és amit te kaptál, azt miként használtad, és tovább adtad-e? Abból tudsz csak adni, amiből neked is van… Egy zenész, akiből árad a jóság és a béke, akiről sehol máshol nem lehet olvasni ilyen közelről… Három gyerekes édesapa, férj, barát, csapatjátékos, tanár és ráadásul Kossuth és Liszt Ferenc-díjas klarinétos, szaxofonos… Borbély Mihály meséli el történetét.
Férjem, Mihály egy dunántúli faluban született, szülei hatodik gyermekeként, egy pincében, amikor a front elérte szülőfaluját. Világ életében szorgalmas volt, aktív, eleven és szívet tépően jóképű. Szorgalma meglátszott abban, ahogyan segített, tanult és dolgozott. Ha kellett teheneket őrzött, vagy a vagonokból kihullott szenet szedegette fel.