Mindig is élni akartam

A bal karomon egy kopott, zöldeskék, de bájos mákvirág, a jobbon egy élénkebb, élettel teli páfránylevél és kardos pillangók… Ez mind én vagyok, olyan valaki, aki mindig lázadt a szürkeség, az egyhangúság, a kiszámíthatóság és a drága szülei féltő szavai ellen. Akire jellemző, ha változás történik, először a haja esik áldozatul (nevet), ezért már tizenévesen tövig borotváltam a hajamat. Rosszcsont voltam, egy nagy adag ösztönös szenvedéllyel, amivel sokáig nem tudtam mit kezdeni. Talán visszavezethető mindez arra, hogy amikor anyukám kislányt várt, fiú érkezett, amikor fiút, akkor megérkeztem én.

Kislányként karate órákra jártam, mert már akkor éreztem, hogy olyan kislány szeretnék lenni, aki meg tudja magát védeni, aki egyedül is megállja a helyét, aki ismeri az erejét.

„Afroetyeki” vagyok, és egy intenzív, nagyhangú, nagycsaládban nőttem fel. Megszoktam, hogy sokan vannak körülöttem, egyrészt mert mi is hárman vagyunk testvérek, másrészt mert édesapám és anyukám is nagycsaládból származik. Nálunk az Erzsébet nap mindig egy hatalmas bóléivásos összejövetel volt. „Megy mint a gép, nem lehet megállítani.”- egy ilyen anya nevelt, akinek a munkabírása nem ismert szünetet, lehetetlent. Mindketten értünk ahhoz, hogyan vállaljuk túl magunkat. Tőle tanultam sütni, és a piskótát a mai napig úgy készítem, mint ő. A cukrász iskolában össze is különböztem a vizsgabiztossal, annyira ragaszkodtam anyu receptjéhez, ahhoz, aminek már minden részlete benne él a kezeimben.

Nálunk a konyha volt a közösségi tér, ahol a bátyámmal még fanyelű habverővel vertük fel, felváltva a tojásfehérjét. Szerettünk anyunak segíteni a konyhában, különösen sütésnél, mert tudtuk, hogy utána nyalakodhatunk: porcukrot, nyers tésztát. Tíz évesen a tejbegríz torta volt a specialitásom: fél liter zacskós tej és gríz, amiből sűrű tejbegrízt kevertem, majd beletöltöttem egy formába, vártam míg megdermed és meghintettem kakaóporral. Majd a padlásszoba rejtekébe invitáltam a családot és ott büszkén megvendégeltem őket. A konyha és ez az apró, virágmintás tapétával bevont padlásszoba volt a két hely, ahol a legszorosabban léteztem együtt a családdal.

Friderika énekli: „Alszom, mint egy királylány, egy padlásszoba rejtekén hová nem hatolhat semmi fény.” – ezért elkezdtem sodródni, a fényért…

Csend vett körül, egyhangú napok, lassú, magát alig vonszoló némaság – míg bennem vadul tombolt a mehetnék, az ismeretlen élet utáni olthatatlan szomj, a veszély, a lüktető vágy, a csak történjen valami, akármi érzése…

Nem akartam elhinni, hogy az élet ennyi, ha nem lépek, ha én nem mozdulok, ha nem teszek valamit, legyen az rossz vagy jó, akkor csendben elmúlik, elmúlok. Fiatal lányként én még nem akartam csendben élni, viszont azt sem tudtam, hogy mi az, amit akarok. Tizenkilenc évesen beköltöztem Budapestre, a Szív utcába, egy hippi lány szobatársa lettem. Este vendéglátóipari iskolába jártam, nappal pedig dolgoztam. Nehezen tanultam, mert nem volt meg bennem az alázat és a szorgalom ahhoz, hogy olyasmit tanuljak, ami nem érdekel. Szerintem az egyik legnagyobb hiba, hogy az embertől túl fiatalon várják el, hogy döntsön. Döntsön arról, hogy merre, és hogyan tovább, hogy mi az ő útja, hogy mire vágyik… de ehhez önismeret kell. Tizennyolc évesen annyit tudtam magamról, hogy élni akarok, jelentsen ez bármit is. (mosolyog)

„Sodródó faágak vagyunk egy hatalmas folyóban, amely ki tudja, hová rohan velünk.” – mondja Csíkszentmihályi Mihály és én is rohantam, így váltam huszonöt évesen egyedülálló édesanyává.

Odaadóan, minden ész érv ellenére, reménytelenül és teljes bizonyossággal szerettem egy férfit, akinek tiszta lehet a lelke, mert megpróbált lebeszélni saját magáról… De ekkor már világossá vált a számomra: nem tudnak befolyásolni. Abban pláne nem, hogy kit szeressek, hogyan éljek. A kislányom, Berta mellett, végig dolgoztam: eladóként, előtte biciklis futárként, pincérnőként, két műszakban, és a fő állások mellett kézműveskedtem, batikoltam, nemezeltem, üveget festettem, képeslapokat, ékszereket készítettem.

Volt olyan munkahelyem, ahol annyira nem éreztem jól magam, hogy folyamatosan zsibbadt a bal karom.

A hajnali órákban beérkezve, a kötényemet a jól megszokott gépies mozdulattal felkötve, egyre beljebb haladva, a nyikorgó kemence hangját hallottam, és a homályos, füstös sötéten át, a megtört, fáradt arcú kollégáimat láttam…

Azt éreztem, egy liftben vagyok, ami zuhan lefelé, egyenesen a pokolba… Edith Eva Eger írta le: „A földi poklot éltem át – de átmenetinek láttam. És ha átmeneti, akkor túl lehet élnem.”

Volt erőm, mindig volt, érdekes tartalékok élnek bennem. Rájöttem, hogy sokszor az is épp elég teljesítmény a részünkről, hogy csak létezünk… Édesanyám így olyan lett, mintha a pótanyja lenne a lányomnak – ez sokáig zavart, de ha a szüleim nem állnak mögöttem hátvédként, lehet elesek a csatamezőn.

Az ember vágyik a sikerre, mint állandó visszaigazoló, pozitív megerősítésre – azt hiszem ez ma, egy ugyanolyan természetes vággyá válik bennünk, mint a szeretet. Amikor a világon semmiben nem éreztem ennek a bódító érzésnek az ízét, akkor fogalmazódott meg bennem: kell az elmélyülés, legalább egy szakma és köztem.(mosolyog) Az első tortámat a kislányom első születésnapjára sütöttem és már akkor is, teljesen belefeledkeztem a folyamatba, különösen a díszítésbe, amikor pompába öltöztetem a tortát.

A néhány éve megnyitott műhelyemben, ami a Finomság Mennyország nevet kapta, hajnali háromkor is megtalálnátok, mert képes vagyok még akkor is csokikrémet gyártani és miközben kikeverem az ízeket, és megtervezem az adott torta világát, gyakran gondolok arra a valakire, akinek készül, és felmerül bennem a kérdés: Megtettem minden azért, hogy tényleg hozzád szóljon, téged ünnepeljen a torta?

Mert a torta az ünnepről szól, a különlegességről, arról, hogy az élet nem egyhangú, nem lehet az, mert a mi kezünkben van, hogy milyenné tesszük.

Az én személyre szabott szülinapi tortám savanykás lenne, fűszeres, mindenféle csípős, ropogós, színes aprósággal, a tetején törött habcsókokkal, színeiben narancs, türkiz és olajzöld mázban. Nem akarom, hogy bármi is tökéletes legyen körülöttem, mert akkor az életet tagadnám meg, és én mindig is élni akartam, minden fájdalommal, kisiklással együtt… Így hát egy dolog lehet tökéletes: a torta, amit neked készítek.

– Barbara Ágoston, a Finomság Mennyország cukrászának, tulajdonosának emlékei alapján, a történetet Kosztin Emese foglalta írásba. –