Magamban őrizlek.

Gyerekként ismerték meg egymást, de már akkor érezték: összetartoznak. Majd huszonegy évvel később, szinte mindenüket elveszítették, egy ideig félő volt, hogy egymást is. Az élet alaposan próbára tette házassági fogadalmukat, de ők azóta is, muskétásként védelmezik egymást és bővülő családjukat.

János: 1981, nyár. Népstadion, és egy váltófutóverseny, ahol Marcsi előttem futott – ekkor figyeltem fel rá, a hosszú, szőke hajára, ami gyönyörű precizitással volt befonva.

Marcsi: Gyerekek voltunk még, én tizenhárom, ő tizennégy éves. Mindketten a Fradiban sportoltunk. Én atletizáltam, János pedig kézilabdázott. Vagány, sportos testalkatú, nagymenő srácként emlékszem rá vissza, akinek vonásai, bár változtak, ma is látom bennük azt a fiatal, izguló fiút, akivel életemben először randevúztam 1982-ben, a Blaha Lujza téren.

Moziba szerettünk volna menni, de nem engedtek be minket, mert a film, amit kinéztünk tizenhat éven felülieknek szólt.

János: De ez a fiaskó nem vetett véget a találkának. Nekiindultunk a hol forgalmas, hol csendesebb budapesti utcáknak, ahol órákon át sétáltunk és beszélgettünk. Este nyolcra pedig hazakísértem őt. A búcsúzásnál éreztem: nekünk dolgunk van egymással.

Marcsi: Az első perctől kezdve jól éreztük magunkat együtt. Legtöbbször mégis csak hétvégente láttam őt, amikor kijártam a meccseire szurkolni, vagy amikor együtt dolgoztunk. Apukámnak cukrászdája volt, ahol, amikor csak tudtam besegítettem. Így hamar sor került a bemutatásra.

János: „Ha találkozni szeretnél a lányommal, akkor gyere te is dolgozni a cukrászdába! Majd itt láthatod Marcsit, amikor kiviszed hozzá a pultba a süteményt!” – mosolyogva és cselesen fogott be apukád dolgozni. (nevet)

Marcsi: A megismerkedésünk után, hét évig jártunk. Egyre többet találkoztunk, gyakorlatilag együtt nőttünk fel. Mindketten elég temperamentumosak vagyunk. Volt olyan, hogy autóztunk, de közben valamin összekaptunk és én rákiáltottam Jancsira: „Állj meg, azonnal kiszállok…!„

János: És tényleg kiszállt! Amikor vezetni tanult, akkor pedig engem szállított ki az autóból, ha bele mertem szólni a vezetésébe.

Marcsi: 1988-ban végeztem fogtechnikusként, utána kimentem a nagybátyámékhoz Dél-Amerikába, Venezuelába, hogy megnézzem a kinti fogászati technológiát és nyelvet tanuljak. A terv az volt, hogy fél évig maradok, de ebből végül három hónap lett.

János: Nem bírta nélkülem. (nevet)

Marcsi: Megismertem a vágyakozást. A gondolataimat uraló hiányérzetet. Nem tudtunk beszélni telefonon, nem láttuk egymást, a levél volt az egyetlen rendelkezésünkre álló kommunikációs eszköz, ami egy hónapig utazott haza, majd a válasz vissza – ki bírja ezt kivárni? (mosolyog) Borzasztó nehezen éltem meg, hogy ilyen távol vagyunk egymástól, ezért három hónap után hazajöttem.

János: Mikor Marcsi visszajött, elmentünk a Mátrába két napra. Hosszabb időre nem tudtunk elutazni, mivel élsportolóként nagyon be volt osztva az időm, nem lehettem sokáig távol.

Meghitt este volt, ahol a vacsora után, felmentünk a szállodai szobánkba, és én nemes egyszerűséggel megkérdeztem: „Hozzám jössz feleségül?”

Marcsi: Igent mondtam. Nem jártunk jegyben sokáig, februárban volt a hivatalos eljegyzés, – amikor a két család is találkozott – , márciusban pedig össze is házasodtunk.

János: A lánykérés után páran kérdezgették: „Jön a gyerek, azért kellett ilyen gyorsan összeházasodni?”  Mi ezen csak nevettünk, hiszen akkor már hét éve voltunk együtt.

Marcsi: Az esküvőnk után két évre születtek meg az ikerfiaink, hét év múlva pedig a lányunk. Meghatározó példaként állnak előttünk a szüleink, akik szintén fiatalon találtak egymásra, emiatt számunkra teljesen természetes volt, hogy a húszas éveink elején összeházasodunk.   Vannak, akik sokat agyalnak azon, hogy bele merjenek-e vágni a házasságba. Mi nem tervezgettünk különösebben előre, én vele akartam élni, azt akartam, hogy ő legyen a gyerekeim apja.

János: Éreztük, hogy összetartozunk. Sokszor csak sodródtunk. Nem voltunk az a mindent előre megtervező páros. Viszont azt komolyan vettük, hogy jóban-rosszban, holtodiglan-holtomiglan. Muszáj hinni a másikban és saját magadban is. Mikor a templomban kimondtuk az igent, mi szövetséget kötöttünk. Nem létezett olyan opció a gondolatainkban, ha nem sikerül, egyik napról a másikra felbontjuk. Pedig később az élet jó párszor próbára tette a fogadalmunkat.

Marcsi: Belecsúsztunk a svájci frankos hitelbe. A bank mindenünket elvitte. A közel tíz éven keresztül fizetett törlesztőrészletünk hirtelen megnégyszereződött, amit így már nem lehetett vállalni.

Arra kényszerültünk, hogy eladjuk a házunkat, hogy ki tudjuk fizetni a hitelt. Semmink nem maradt.

János: Újra kellett kezdeni az éltünket a nulláról. Amit addig felépítettünk mindenünk elúszott. Még a gyűrűinket is zálogházba adtuk. Ilyenkor az ember a túlélésért küzd, azért, hogy a gyerekeinek legyen mit ennie. Az ikerfiúk már iskolába jártak, a lányunk ekkor még csak óvodás volt.

Marcsi: A kapcsolatunk is megremegett. Az anyagiak kapcsán érzett aggodalom miatt nem tudsz a pároddal foglalkozni. Nem azt nézed, hogy van a másik lelke, mikor épp kicsúszik a lábad alól a talaj. Egy rövid időre eltávolodtunk egymástól, érzelmileg és földrajzilag is.

János: Spanyolországba mentem munkát keresni. Egy éve éltem már távol, mikor Marcsi utánam jött a gyerekekkel. Én öt, a család együtt pedig négy évet élt Katalóniában. 

Marcsi: Kint sem volt egyszerű az élet, pláne az utolsó két évünkben, mert a válság idején éltünk kint.

János: Mindenkitől távol, csak egymásra számíthattunk. Nem volt külső segítség. Ekkor még jobban összezártunk. Én kint is sportoltam, de mellette dolgoznom kellett, hogy meg tudjunk élni. Gépi falvakolással foglalkoztam, de az építőipar szinte teljesen tönkrement ekkoriban Spanyolországban, én is elvesztettem az állásom. Marcsi fogtechnikusként dolgozott kint is, de én egyszerűen nem találtam munkát, ezért sokáig az ő fizetéséből éltünk. Akkoriban 60%-os volt a munkanélküliség a városban, ahol laktunk.

Marcsi: A küzdés időszaka volt. A napok sokszor a túlélésről szóltak. Együtt voltunk egy fa, melynek ágai épp, hogy le nem törtek… Egyszerűbb lett volna hátat fordítani, feladni. De utána nagyon nehéz emelt fővel a tükörbe nézni. Nem tudom, hogy számon tartjuk-e, de azt gondolom, hogy az erő, a kitartás sikerélmény, ami táplál. A fél életünk egymásé, sőt már több is. Egymásban őrizzük az emlékeinket – és ezeket az emlékeket, a gyerekkorunktól összekötő élményeket, nem szabad lebecsülni.

„Ha feltárod előttem a fájdalmadat és a szomorúságodat, hálás leszek, hogy hozzám fordultál támogatásért. Olyan, mintha a szíved legszentebb kamrájában találkoztunk volna.”*

– ki kell fejezni az érzelmeinket, azt ami gyötör, ami belülről emészt, mert amikor az ember épp benne van, mikor átéli a fájdalmait nem, de utólag érzi: a nehézségek csak még jobban összekovácsolnak két embert. Mi mindketten elég önzetlenek vagyunk. Nekem mindig fontosabb volt, hogy Jancsinak jó legyen, neki pedig az, hogy nekem jó legyen.

János: Kettőnknek együtt pedig nagyon fontos, hogy a gyerekeknek jó legyen. Mindig magunk elé helyezzük a másik négyet. Illetve ma már többet, mert van egy menyünk és nemrég megszületett az első unokánk is. Tíz éve jöttünk haza Katalóniából. Először albérletben éltünk, majd öt, hosszú év múlva, amikor már valamennyire rendeződött az anyagi biztonságunk, Érdre költöztünk – és azóta is itt élünk egy otthonos, kertes házban, amit nagyon szeretünk.

Marcsi: Nem értem, miért tulajdonítunk nagyobb jelentőséget, fontosságot a szerelemnek, mint a szeretetnek? Miért hisszük, hogy erősebb? Hogy azért megéri mindent felégetni?

Ki merem mondani: a szerelem nem erősebb érzés, mint az igazán mély szeretet. Mert a szerelem tűnékeny, esztelen, lobbanékony – valahányszor elmúlik, mindig újra kereshetnénk. De akkor egy olyan érzést üldöznénk, amit nem tudnánk örökre megtartani, hiába ragaszkodnánk hozzá minden erőnkkel.

János: A klasszikus értelemben vett szerelem a kapcsolat elejére jellemző. A lángolás, az izgalom és az újdonság ereje nem marad velünk hosszú évekig. De a nagyon erős kötelék igen, sőt idővel még szorosabbá válik. 

Marcsi: Mindig igyekszünk kifejezni egymásnak a szeretetünket. Egy időben Jancsi minden reggel egy kedves üzenetet írt és rajzolt a kávém melletti szalvétára. Vagy örömmel pillantok rá ma is arra a táskámban hordozott félbevágott Joker kártyára, aminek a másik fele Jánosnál van. Mikor kicsik voltak a gyerekek akkor is szakítottunk időt arra, hogy egy évben egyszer, kettesben elmenjünk valahová, akár egy hosszú hétvégére és azóta is figyelünk arra, hogy csináljunk együtt valamit, bármit, ami csak rólunk szól.

János: Hálás vagyok azért, hogy kiskoruk óta, nagyon jó a viszonyunk a gyerekeinkkel. Bármikor, bármit kérdezhettek tőlünk, nem volt tabutéma. Gyakran járunk együtt koncertekre is, maguktól kérdezik, hogy megyünk-e velük mi is. Miért ne mennénk?  Nem ciki nekik, az „öregekkel”. (nevet) Bizalmi kapcsolatot alakítottunk ki velük, és a barátaikkal is, akik otthon érzik magukat nálunk, ezért is, az elmúlt öt évben mindig mi tartottuk a szilvesztert. Átjönnek, dartsozunk, táncolunk, jókat eszünk, iszunk, aztán mindenki nálunk alszik, másnap délelőtt pedig hazamegy.

Marcsi: Szoros a családunk között a kötelék. Mi öten igazi muskétások vagyunk: egy mindenkiért, mindenki egyért. Mi nem tudtuk megalapozni a gyerekeink jövőjét, mert nem tehettük meg, hogy lakást és kocsit vegyünk nekik, ami sokáig nagyon bántott minket. Mondtuk is jó párszor, hogy sajnáljuk, hogy nem tudtuk előteremteni azt, amit szerettünk volna nekik megadni. Ők viszont azt mondták, hogy ne foglalkozzunk ezzel, mert sokkal többet kaptak tőlünk. Nagyon jó érzés ezt hallani a gyerekedtől. Végtére is egy gyereknek nem az anyagi jólét a legfontosabb, hanem a szeretet, a család, a vele töltött idő. Sokszor teljesen mindegy, hogy elmegyünk külföldre nyaralni, vagy egyszerűen kiülünk a kertbe. Persze jó, ha az ember szép helyekre tud eljutni, de igazából nem az a fontos, hogy hová, hanem az, hogy kivel, kikkel mész. Hogy együtt csináljátok. Az életünkben a gyerekeinket köszönjük a legjobban. És egymást. Azt, hogy az életet, ezt a különös kalandot, közösen élhetjük meg.

*idézet Haemin Sunim – Azok a dolgok, amiket csak akkor látsz, ha lelassítasz című könyvéből.

A cikk megjelenése a Czeizel Intézet és Molnár Zsuzsa divattervező támogatásával jöhetett létre.

– A történetet Kríz Mária és Bazsik János emlékei alapján Sokcsevits Hanna foglalta írásba. –