Odahív magához és átölel

Édesapám okos, jóképű, ambiciózus férfi volt, és számomra teljesen megközelíthetetlen. Szinte nem is ismertem, nincsenek vele emlékeim… Illetve de, egy valamire mégis emlékszem, ami nem emlék, hanem sokkal inkább egy érzés, egy vágyakozás, hogy szeressen engem. Mindig irigyeltem az olyan lány gyermekeket, akiket átölelt az édesapjuk.

Tíz éves koromig három helyen éltem, három helyen kellett újra és újra megtanulnom mit jelent otthon lenni. Az első dolog amiről az otthon érzése jut eszembe, nagyanyám diófaszekrénye, aminek szerettem egyedi, csodálatos erezetét és simaságát, ahogy szerettem a hideg és ritkán befűtött tiszta szobát, ahol a karácsonyfa feldíszítve várt… Egy kis Somogy megyei faluban, Batén születtem, de hét évesen Homokszentgyörgyre kerültem, édesanyám szüleihez. Anyu nagyon fiatalon szült engem, alig tizennyolc évesen, és amikor apámmal külön váltak, összetört.

Apai nagyanyám, Kati mama az, akire még most, a hatvanas éveim vége felé is, minden nap gondolok, aki mindig velem van, pedig korán elvesztettem őt, tizenhat évesen, mégis meghatározta az egész életem.

Ő volt az egyetlen, aki feltétel nélkül szeretett. Akinél nem éreztem, hogy bármit tennem kéne, bárhogy viselkednem kéne, bármit mondanom, hinnem kellene ahhoz, hogy szeressen.

Fiatal lánykoromban, amikor már rég elkerültem a közeléből, akkor is, minden nyáron hozzá vágyakoztam, és amikor csak tehettem meglátogattam.

Homokszentgyörgyön, az anyai nagyszüleimnél éltem négy évig – ők adták nekem a családi képet. A nagy sétálások alatt, nagyapa kézen fogott és mesélt, mutogatta a természet és a kert kincseit. Esténként pedig együtt vacsoráztunk. Ők ketten, tisztelték egymást, jók voltak egymáshoz – legalábbis gyerekként ezt láttam és éreztem az apró gesztusokból, mozdulatokból, abból, hogy nem volt alkalom, mikor nagyapa elsétált a nagyi mellett, – hogy legalább egy pillanatra, gyorsan meg ne simítsa a derekát, a karját… Ők mindig azt mondták: „Kislányom, csak az a tiéd, amit megtanulsz. A tudást nem vehetik el tőled.” Ezek a szavak mélyen elültették bennem a tanulás iránti vágyat, hogy minél több ablakot nyissak a világra. Így vagyok a jógával is. Mindig tud újat mondani.

Egész kicsi lányként, mikor még együtt voltak a szüleim, édesanyám rendszeresen verseket mondott nekem, hol délután, hol este, vagy ebéd mellett. Szerettem, ahogy felolvas, olyan volt mintha minden egyes sort már jól ismerne. Gyönyörűen mesélt, szerettem hallgatni. Voltak versek, amiket már kívülről tudott, ezeket többször is elmondta nekem és hamarosan én is vele együtt mondtam a sorokat. Hét évesen Petőfit, Adyt, Radnótit szavaltam. Hamar felfedeztem az olvasás örömét és a Homokszentgyörgyi könyvtár állandó, visszatérő vendége lettem. A napi program része volt, hogy felültem a kertben a meggy fára, csipegettem és közben olvastam…

Anya és könyvolvasó leszek – ezzel a céllal éltem az életem. Mindig anya akartam lenni, azzal az elhatározással, hogy nekem egy olyan családom lesz, akik nem hagyják el egymást.

Eldöntöttem és megígértem magamnak: sosem válok el. Az én gyerekeim nem lesznek elvált szülők gyermekei… de mire a legkisebb lányom is tizennyolc éves lett, kénytelen voltam elengedni ezt a magammal szemben állított fullasztó, belém égett elvárást.

Sokszor hittem, hogy olyan nehéz batyu nincs másik, mint amit én cipelek. “Kislányom, ha mindenki kitenné az asztalra a saját batyuját, hidd el boldogan vennéd vissza a tiédet!” – rázott vissza anyukám az önsajnálatból. Tíz éves lehettem mikor édesanyámnak rendeződni látszott az élete, újra férjhez ment és dolgozni kezdett Budapesten, ekkor kerültem fel a fővárosba. Előtte sosem jártam Budapesten, csodáltam a kék csuklós buszt, a gyönyörű, magas házakat és a hatalmas, csöndesen folydogáló Dunát.

Az iskolában a bemutatkozásnál kinevettek az osztálytársaim, mert somogyi tájszólással beszéltem. De a versek itt is velem voltak… A tanítónő hamar rájött, hogy mennyire szeretem a verseket, a költészetet, a könyveket. Az egyik októberi tanítási nap délelőttjén a kezembe adott egy papírlapot, amin Radnóti Himnusz a békéről című verse volt. Ezt később megtanultam és boldogan mondtam fel neki, majd szavaló és szép kiejtési versenyekre küldött. Így kezdett kialakulni, hogy eltereltek a színészet felé. A Színművészeti első, második rostáján át is mentem, de a végsőre nem jutottam el, mert volt egy új családtag, valaki, aki megakadályozta, hogy tovább tanuljak.

Érettségi után munkába álltam, dolgoztam idegenforgalomban, kereskedelemben, idegenvezetőként, majd beteljesült a vágyam, édesanya lettem. Nekem sosem voltak nagyratörő, elérhetetlen vágyaim.

Naivan és egyszerűen csak boldog akartam lenni, és ennek a boldogságnak a képe sokáig azt jelentette nekem, amit én nem kaptam meg: egy összetartó családot.

Visszatekintve látom, hogy a mozgás, az elevenség, az energia mindig is hozzám tartoztak – hol bicikliztem, hol ritmikus sport gimnasztikáztam, úsztam, futottam, piláteszeztem, aerobikoztam vagy épp a könyvekből – ábrák alapján jógát gyakoroltam. A negyvenes éveim elején, amikor bevallottam magamnak, nincs erőm összetartani a családot, ami akkorra már nem volt több, mint egy látszat, már a mindennapjaim szerves része volt a jóga. Maga volt a terápia. A jóga precízen végzett ászanáin keresztül fedeztem fel, hogyan tudok hatni az elmémre, a lüktető ego hatalmára és a bennem élő igazságok kimondására.

„Emeld fel a karodat, nyújtsd meg az oldalad, a derekadtól a hónaljadig, a hónaljadtól a könyöködig, a könyöködtől a csuklódig, a csuklódtól az ujjaid végéig és érd el velük az eget!” Figyeltél? Ha igen, egy pillanatra megszűnt benned a feladatok végtelen listáján, az életed terhein zakatoló elméd tudata – elkezdtél a külsőtől, a bőrödtől, a sejtjeiden keresztül, befelé haladni, önmagadba. A gyakorlás során, ezek a béke percek hosszabbak lesznek… és a felhasznált energia egyszer csak a végtelen csend nyugalmába burkol.

„Sokféle úton jönnek hozzám Párta, de én minden úton eléjük megyek, mert az ösvény amelyen jönnek, ó Párta, minden irányból az enyém.”

– olvasható az egyik kedvenc könyvemben a Bhagavad Gita-ban – ilyen nekem a jóga, melynek ha már valamely fajtáját választottad, rajta vagy az ösvényen. Nagy Sándornak a halála előtt, három kívánsága volt. Az első, hogy orvosok vigyék a koporsóját, a második, hogy az úton a temető felé, szórják szét a kincseit és végül, hogy a koporsóból lógjon ki mind a két keze, amiben nincsen semmi… „Minden értékedet önmagadban hordjad.” – Biasz (okóri görög filozófus)

A Kerepesi út egyik piros lámpájánál álltam. Várakoztam, és először éreztem: minden különösebb ok nélkül, boldog vagyok. Megfoghatatlan és azelőtt soha nem tapasztalt „jó létezés élmény” volt ez, egységben voltam önmagammal. Ekkor már minden reggel jógával kezdtem a napot. Korán, mikor a madarak csiripelni kezdenek és az erkélyen keresztül bevilágít a nap ereje, egy új napé.

Apa hiánya az egész életemet végigkíséri. Örök hiány marad. Ahogy az az ábránd kép is, hogy odahív magához és átölel.

De az egyik ilyen reggel, mikor épp napüdvözlettel köszöntöttem az új napot, egy végtelenül mély szeretethullám söpört végig rajtam az apám iránt, hogy mégis, minden ellenére, vagy mindennel együtt, szeretem. Megbocsátottam. És felszabadultam.

– Gluscevic Hajnal Iyengar jóga oktató történetét Kosztin Emese foglalta írásba. –

A cikk megjelenése a Czeizel Intézet és Molnár Zsuzsa divattervező támogatásával jöhetett létre.