Útnak indulok. Feléd.

Hajnalodik a város felett… Messzire látok innen fentről. A régi házból, ami sosem fejeződött be. Homályosan látom a távoli házak tetejét, ahogy homályosan látlak már téged is.

Várakozom. Megint. Mint oly sokszor. Nem vagyok más, nem vagyok több, vagy jobb bárkinél. Én is várok valamire, valakire… Minden nap, minden hónapban, vagy egy újabb évben, hiszem, hogy eljön majd az a valami, amiben én is jó lehetek, az a valaki, akinek több és jobb leszek. Annak ellenére várok, hogy sokan, sokszor elmondták már: ők is vártak és az nagyon várt valaki, te magad vagy.

Hiányzol, de én is hiányzom saját magamnak. Hova tűntem? Fiatal voltam, szabad és megszelidíthetetlen… Szerettem magam. Ha épp ahhoz volt kedvem, hosszú, földet közelítő, testhez simuló ruhában indultam útnak. Túl sok? Túl elegáns? Túl feltűnő? Nem létezett a túl.

Azt mondtad: „Harminc éves korodig olyan vagy amilyen, utána olyan, amilyenné teszed magad.” Milyenné, kivé tettem magam? Ötvenhat éves vagyok.

Mit mondanál ha újra látnál? Így 20 évvel később? Rám ismernél? És vajon én megismernélek? Az ebédlő csúszós, ósdi, rozsda barna padlóján csúszott meg a cipő sarkam és a te kezedben landoltam. Emlékezetes zuhanás volt, és stabil, szinte beleilleszkedő elkapás. Szó szerint ölelő karral fogadtál és szorosan fogtál. Áramütésként ért a véletlenszerű érintésed. Majd az íróasztal fiókomban időnként bizonyos „eltévedt” dolgokat találtam… Videó kazettákat: „Nézd meg, mert csodás!” Az egyik ilyen az Amadeus volt németül, mert mint kiderült te jó ideig Németországban dolgoztál, és oda is készültél vissza. Nem sokat beszélgettünk. Kerültelek, mert furcsa érzés volt a közeledben lenni. Kivert a víz, és remegett a kezem. Nem egyszer munka közben közel hajoltál hozzám, és a fülembe súgtál néhány kusza mondatot, amikből soha semmit sem értettem, csupán annyit érzékeltem, hogy közel vagy… nagyon közel. A folyosón a váratlan szembe találkozások eredményei voltak a kezembe nyomott papírdarabok, amik verseket őriztek – érdekes ezeket a sorokat a mai napig kívülről tudom – hányszor olvashattam el? És miért nem felejtem? Van, hogy a tegnapelőttre sem emlékszem pontosan… (mosolyog)

Azóta máshoz vagyok hűséges, olyan valakihez, akihez könnyű hűnek lennem, annak ellenére,hogy neki duplán nehéz.

Felteszem a kérdést: jól választottam? Vagy utólag mindig jobbnak tűnik az ismeretlen?

Amikor láttalak távolodni, utánad rohantam volna, úgy ahogy az évek után… Azt mondják remény nélkül nem élhetünk, de szerintem reménnyel sem. A remény önmagában pusztítótan kevés. Kell hozzá valami, az a valami, amire várunk: mi, én, te – Én vagyok a saját magamba vetett reményem. Ötvenhat évesen először nem várok senkire és semmire. Csak útnak indulok. Feléd.

– Egy beszélgetés emlékei alapján írta Kosztin Emese. –