Drága Ibolya

Éjszaka borul a napra, aminek csókja vörösen búcsúztatja az eget.
Ismét megmutatja magát a múlandóság. A fák levelei halkan rezegnek, vacognak odakinn, és én is reszketek idebenn.
Legjobb lenne kimértnek és tárgyilagosnak lenni, egyszerűen élni: este van, aludjunk! De most itt, a törött, sebzett ablak mellett szembesülök azzal, hogy hány alkonyt és hajnalt hagytam elveszni.

Mert mit értek, ha nem tudtam értékelni őket? Ha sosem szántam rá időt, hogy megnézzem az ég angyali ruháját, az izzó vörös naplementék játékát. Felületesen éltem. Hittem, hogy van holnap. Most, hogy közel van hozzám, közelebb mint eddig bármikor – végre látok.

Tudom, hogy a lélek nem száll el az emberből lehetetlenségek közepette sem. És hiszem, hogy azok az emberek, akik korán fekszenek, boldogabbak, mint a virrasztók. Mert a merész gondolatok, a mélyben szunnyadó nyugtalanító érzések, a tépelődés, az önemésztés világa az éjszaka. Akárcsak a szerelemé.

Én mindkét okból sokat virrasztok, pedig nem érdemes. Még a mécses is dacol velem, vadul kapkodja a tűzét, mint aki gúnyol: egy nyugtalan ember ne várja, hogy egyszer csak megváltozik, mert úgy dönt, mert így akarja. Megtanulok együtt élni a nyugtalanságommal, a vágyakozással, azzal, ha már virrasztok, értünk – önért és magamért tegyem. Életben tartom az emlékeinket, melegítem a szívemben, és minden éjszakában.
Kezét csókolom, Anti.
1944.

– A levél alapjául egy 1944-es valódi levél szolgált, egy elfeledett padlásról… –

Wesniczky Zsófia photography