Egy cipős doboz

Egyetlen dolgot hoztam el abból a házból, melynek falai között apám mindig szótlanná vált. Nem beszéltünk arról, hova megyünk, honnan jövünk, mintha az az idő, amit az egykori családi otthonban töltöttünk, nem is volna. Gyűlölt utánad pakolni. Megfogni a ruhád, a törött nyelű kedvenc fakanalad – minden tárgyat ellenségnek látott, szinte félt tőlük, ha félrenéz, ha nem figyel, mind belé rúgnak. Külön szobában pakolt, és mindig egyedül.

Nem kérte, és én nem kérdeztem segítsek-e. Gépiesen üresedett kezeink által az egykori ház, ahol nem éreztem mást, csak a szeretet után itt hagyott néma fájdalmat. Annak is örültem, ha leesett egy könyv és megtörte a csendet. A családtagok mindent elvittek. A képeknek csak a nyoma látszott a falon, ahol így nem szürke, hanem fehér maradt a festék. Az ékszerdobozok már nem csillogtak, és a könyvek nem sorakoztak egymás mellett. Üressé vált a szoba, egyre üresebbé.

Egyetlen dolgot hoztam el, a kapuból kijövet egyetlen tárgyat szorongattam: egy cipős dobozt – ami senkinek sem kellett. Az étkezőasztal baloldali sarkában, a pecsétes asztalterítő tetején találtam rá, közel egy szemeteszsákhoz. A behorpadt, szakadt fedelű dobozban, felbontott, megsárgult, néhol átázott, cenzúrázott levelek porosodtak. A tárgyak, amik hamar köddé váltak, nem tudom kinél, hol, milyen becsben vannak, egyáltalán megvannak-e… A levelek viszont azóta is, bennem vannak. Azon a napon, a cipős dobozban rejlő, kézzel írott leveleken keresztül kaptam valamit: téged. Mert rajtuk keresztül megismertem azt a nagymamát, akiről mindezidáig csak két dolgot tudtam: jól tud főzni és akit a fia, az édesapám nagyon tudott szeretni. Az írott szónak, és egy bátor katonának köszönhetően, megismertem egy nőt, aki szenvedélyesen élt, várt, és írt, és aki egykor, mint szerelmes asszony, anya és mint ember örült a tiszta szavaknak, a kék égnek, a fenyők hangjának, a meleg nyaraknak, akinek egyszer azt írták:

„Minden szépben Magát látom. Ön a drága vigasz, hogy létezik. Egy férfinak nem illik panaszkodni, de mikor csupa fáradt lemondás vagyok, egy nagy belenyugvás, merészen Magára gondolok, és akkor a megviselt, mostoha hétköznapok nem hétköznapiak többé. Magával semmi sem az. Olyan jó, hogy legalább az emlékeim között őrizhetem, félthetem, hogy megtapasztalhattam, milyen szép is élni.”

– Egy emlék alapján, írta Kosztin Emese. –