Hogyan használjuk intelligensen a megérzéseinket?

Angyali nyugalom, elfogadás lengi körül. Azt mondja folyton siet, de én nem érzem, azt sokkal inkább, hogy inkább hallgatna és kérdezne engem, minthogy saját magáról beszéljen. Nyolc évig írta a tavaly novemberben megjelent Intuíció a gyakorlatban című könyvét, mert sosem tartotta elég jónak ahhoz, hogy kiadja a kezéből. A könyvvel párhuzamosan vetkőzte le magáról a tökéletesség mítoszát. Pattermann Kinga vezetői coach, tréner, szervezetfejlesztési tanácsadó, és hat gyermek édesanyja enged közelebb minket önmagához, és ahhoz, hogy hogyan használjuk intelligensen megérzéseinket.

„Nem érdemlem meg azt a sok jót, amit az életben kaptam.” – mondtad a beszélgetésünk elején. Miért éreztél így, és mi az a sok jó, amit kaptál?

Intuitív, kíváncsi és érzékeny gyerekként indultam el az utamon, olyan környezetben és olyan emberek között, akik nem azt várták tőlem, hogy olyan legyek, amilyennek ők elképzeltek, vártak és akartak. Hagyták és támogatták, hogy olyan legyek, amilyen.

Vekerdy-nél olvastam, hogy „a szeretet megismerő erő”. Amikor arra figyelsz, hogy abban segítsd a másikat, hogy azzá legyen, akivé lennie kell.

Édesanyám bár mindig elmondta mi a véleménye, hogy ő hogyan látja a történteket, de utána hagyta, hogy a saját belátásom szerint döntsek, és ha rosszul sült el, nem vágta a fejemhez, „na, pedig ő megmondta!” Édesanyámmal és anyai nagyszüleimmel nőttem fel. Anyuval a Rózsadombon, mamáékkal Pasaréten, az erdő szélén éltem. Mindkét helyen otthon éreztem magam, olyan meghittségben és szeretetben, amiből adni akartam másoknak, és amit én is, egész életemben megakartam teremteni magam körül. Most, ötvennégy éves koromra mondhatom el, hogy sikerült.

Mert ha ma tükörbe nézek, olyan nőt látok, aki saját magának, és másoknak is képes biztonságot, békét nyújtani. Aki képes a jelenben jól lenni, és nem egyfolytában azon aggódni, hogy mit csinált rosszul a múltban, vagy mit fog elhibázni a jövőben. 

Egyetemistaként napi szinten emésztettem magam ezzel az érzéssel, hogy nem érdemlek meg ennyi jót… Ekkor kezdtem el önkénteskedni sérült felnőttekkel, majd dolgozni javító-nevelő intézetben lévő fiatalkorú anyákkal. Nem értettem, hogy míg én sok örömet kaptam, anélkül, hogy bármit is tettem volna érte, addig más valakinek miért kell szenvednie. 

Pedig a te életedben sem volt minden tökéletes, sőt… két éves voltál, amikor elveszítetted az édesapádat. 

Kétéves koromban váltak el a szüleim, aminek következtében apámmal meg is szakadt a kapcsolatom. Sokáig azt hittem, hogy nem akart, pedig valójában nem tudott részt venni a családunk életében. Fiatalon vonult be katonának, ami egész hátralévő életét megbélyegezte. Súlyos mentális terheket cipelt. Nem haragszom rá, de sajnálom őt. Abba a hitbe ringattam magam, hogy nagyapa pótolja majd aput, meg, hogy nincs is szükségem anyun kívül másik szülőre. Csak felnőtt koromban jöttem rá, hogy igenis hiányzik, ha az embernek nincsen apja.

A könyvbemutatómon, a dedikáláskor odajött hozzám egy nálam tizenhét évvel fiatalabb, kedves, félénk lány, akinek szintén Pattermann volt a vezetékneve.

Még nevettem is, mondtam neki, hogy tartsuk a kapcsolatot. Majd két nap múlva írt, hogy alig meri elmondani, de kiderült, hogy ugyanaz az édesapánk. Így tavaly október óta, van egy féltestvérem. Találkoztunk, beszélgettünk és kiderült, lényegében egyikünk sem ismeri az apukánkat, így ő olyan marad nekünk, amilyennek képzeljük, amilyennek reméljük.

Lehet, hogy benne is megvolt az a nomád, vad lovas, mint amilyennek egykor te képzelted magad gyerekként. Az álomból végül hat gyerekes édesanyává váltál. Hogyan fér meg benned ez a kettő egymás mellett?

Mindig úgy képzeltem el magam, mint egy szabad indián nőt, aki szőrén üli meg a lovat, és vágtat a lemenő nap fényében a vad sztyeppéken.

A mai napig megvan ez a vándor lélek bennem, hogy egyszer, csak úgy, egy darab hátizsákkal nekivágok a nagyvilágnak. De emellett bennem él az anyaság ősi ösztöne is.

Huszonkét évesen született meg az első gyermekem, és utána azért lettek egyre és egyre többen, mert szerettem az anyaságot, a kisfiamat, és szerettem volna újra és újra átélni egy kisgyerek varázsát. Az első fiunk születése után egy értelmi sérült, mozgáskorlátozott kisfiút is örökbe fogadtunk.

Annak ellenére, hogy az Intuíció a gyakorlatban című könyvedben le is írod, hogy nem volt könnyű az első szülésélményed. 

Amikor először szültem, rettegtem a fájdalomtól, és úgy is lett, ahogy számítottam rá: kegyetlen volt a vajúdás. Huszonkét évesen, egyedül, éberen vergődtem a szülőszobán, halálfélelmem volt az erős fájdalomtól, amellyel szemben teljesen eszköztelen voltam. A következő szülésem idején, huszonnégy évesen újrakezdődött a rettegés, de akkor egy szülésznő fogta a kezem.  Megtanított arra, hogy emlékezzek, van erőm, túl tudom élni, a születés pillanata csodálatos lesz, és most teszek szert arra az erőre, amelyre a felnövekvő gyerekemnek külső anyai védelemként, és magamnak, belső védelemként az előttem álló megpróbáltatásokkal szemben szükségem lesz.  Ebből az élményemből neveztem el a burokban élek gyakorlatot, ami a saját hatalmad, belső erőd és a rendelkezésedre álló külső segítség tudatosításának a gyakorlata, aminek során eldöntheted, hogy a múltból váratlanul előkerülő élményeidet hogyan alakítod át a védőburkodat erősítő elemmé.

A külső védelmet azok az emberek jelentik, akiktől bátorítást, óvást, biztonságot kapsz. A belső védelem pedig az, amikor már ezt te is megtudod adni saját magadnak.

Az anyaság során vált az intuíció szerves részévé az életednek?

Rengeteg hibát vétettem anyaként, amikor nem a megérzéseimre hallgattam.

Éreztem például, ha rosszul választottunk orvost, vagy iskolát. Az egyik gyerekem például látványosan szenvedett a gimnáziumban, aminek már az első napján éreztem, hogy valamiért itt nem lesz jó neki. De ő nem akart iskolát váltani, nem akart eljönni az osztályból. Ráhagytam. Közben kialakult benne egy olyan súlyos betegség, amiben majdnem elvesztettük őt. Az anyaság kényszerített rá, hogy „felébredjek”, hogy hallgassak magamra. Intuíció nélkül anyának lenni, számomra lehetetlen. Valahányszor lemondtam a gyerekeimmel kapcsolatban a megérzéseimről, mindig tévútra tévedtem. Mert szülőként rengetegszer kell gyorsan dönteni, a józanésszel is szembe menni, látni a ki nem mondott történéseket, érzéseket, ráérezni, hogy a gyereknek éppen mi fáj, hogy mikor, miben és miért van éppen rád szüksége. Alábecsüljük az intuícióinkat, pedig sok esetben, az egyik legfontosabb szülői készségünk. Az évek során megfigyeltem, hogy minden egyes gyerekem születésével, csak erősödött bennem az intuíció képessége.

De kislányként is intuitív voltál?

Emlékszem az emlékképre: mezítláb futok a kertünkben nagyapa szeretett rózsái között, miközben a teraszon anyu és mama mosolyogva figyelnek, majd felmászok a meggyfára és ők tapsolnak nekem, firkálok valamit és ők bátorítanak, választani kell és ők hagynak dönteni – sok ilyen élményem volt. Bátorítottak és szerettek, aminek következtében kialakult bennem a saját magamba vetett bizalmam. De az, hogy anyáék teret adtak, nem azt jelentette, hogy nem voltak határok az életemben. Anyukám például sosem engedte volna, hogy csúnyán beszéljek a nagymamámmal, hogy szándékosan bántsak valakit, vagy ha sokszor megkért, hogy pakoljam el a játékaimat és én nem fogadtam szót, nem pakolta el helyettem, de mikor sokadjára léptem rá én is egy legó darabra, megértettem miért pakoljak el. Másrészt már kiskoromban megéreztem, ha baj közelgett: láttam egy kutyán, ha meg akar harapni, láttam az autón, ha a sofőrje nem fog fékezni, ha hazaértem, éreztem a levegőből, hogy jó hangulat lesz, vagy sem.

Az intuíció képességét agyunk az életünk során ért több millió inger alapján fejleszti, úgy, hogy közben nem is vagyunk tudatában.

Ezáltal leszünk képesek arra, hogy valamit előre „megérezzünk”, vagyis egy adott helyzetben a rengeteg korábban megszerzett tapasztalat, látszólag elfelejtett emlék nem tudatosan, de egyfajta „tudássá”, „bizonyossággá” áll össze bennünk. 

Mit tehetünk azért, hogy a gyerek belső bizalmát ne romboljuk le? 

Ha nem kapunk biztatást, megerősítést nem alakul ki a belső bizalmunk önmagunkban. Inkább elkezdünk félni a döntéseinktől, a döntéseink következményétől. Nekem otthon nem erőltették, hogy nyelveket tanuljak, de bátorítottak, mikor látták, hogy jó vagyok benne. Viszont, ha valamire negatív megjegyzéseket kaptam, azon a területen nem is tudtam igazán fejlődni, kibontakozni. Tehát bárhol, bármiben, ahol a gyerek bizalmát elvesszük, abban nehezen fejlődik tovább. Gyerekkoromban többször mondták nekem, hogy duci vagyok, dundinak neveztek, ez megmaradt bennem, nem is szerettem soha sportolni. Sok esetben a szülők sem bíznak saját magukban, és akaratlanul is ezt adják tovább a gyerekeiknek. 

Mikor és miért döntöttél a segítő hivatás mellett?

Anyai nagypapám székely volt, imádta Erdélyt, valahányszor szóba jött, könnybe lábadt a szeme, én pedig őt imádtam, valószínűleg ezért kötődtem én is Erdélyhez annyira, hogy öt éves koromtól, egészen tizenöt éves koromig az az elképzelés élt a fejemben, hogy én majd megmentem a székelységet. Hogy mitől és hogyan, azt nem tudtam megfogalmazni. De már akkor, öt évesen dübörgött bennem a tettvágy, a másokért való tenni akarás.

Az „ahol csak tudsz, segíts” mentalitás természetes része volt az életünknek. Mindegyik családtagom képes volt a másik javát, a saját maga java elé helyezni. Én azt láttam, hogy életünk, csak mások szolgálatának mértékében mérhető. 

Gimnazistaként jártam először a Rózsadomb tetején található Baba utcában, ahol az egyik házban  gyermekbénulás miatt vastüdőbe kényszerült emberek éltek. Ott valahogy rájöttem, mi az, amire szükségük van ezeknek az embereknek és mi az, amit nem kapnak meg. A jó hangulatra, a barátkozásra, a hús-vér kapcsolatokra, kapcsolódásra volt szükségük, és nem arra, hogy pusztán a betegségükről beszélgessenek velük. Én jókedvvel tudtam ott lenni köztük, és ez az egyik jele annak, hogy dolgod van itt, amivel meg nincs dolgod, ott könnyen előjöhet belőled a félelem, az ijedtség bénító érzése.

Az egyik fő jelzése annak, hogy jó helyen vagy, hogy lelkesedsz azért, amit csinálsz. Ha valamiről lelkesen beszélsz, lelkesen gondolsz rá és alig várod, hogy csinálhasd, az egy olyan tér, ahol az intuíció jelen van, működik, inspirál téged. 

Honnan tudjuk, hogy a megérzésünk jó vagy rossz irányba visz?

Azt tapasztalom, hogy amikor döntéshozatalon dolgozom valakivel, akkor születik meg a valódi döntés, amikor létrejön benne a gondolat-beszéd-cselekvés hármasának jó érzésű összhangja. Amikor mindhárom szinten lelkesedést élünk át az adott kérdéssel kapcsolatban. Persze a jó érzés mellett is ott lehet bennünk a félelem, de akkor gondoljuk végig, hogy mi a legrosszabb, ami történhet… Amikor a vesztenivalód nem túl nagy, és végig tudod gondolni, hogy mi történik, ha rosszul döntesz, sőt akár még egy B alternatívád is van, akkor vágj bele nyugodtan. Mondok egy példát: hová menjek továbbtanulni? Mérnök legyek vagy orvos? Ez azért egy elég súlyos döntés. Az intuíciód azt súgja, hogy orvos legyél, az agyad meg azt, hogy mérnök. De valamiért erősen vonz az orvosi hivatás. Gondold végig, hogy milyen bajok származhatnak abból, ha rosszul döntesz. Mondjuk nem vesznek föl az egyetemre, kihagysz egy évet, egy év múlva átmész a másik egyetemre, pénzt veszítesz. Ha ezek olyan problémák, amikkel úgy érzed, meg tudsz birkózni, olyanok, amik megoldhatók a számodra, akkor azt mondom, hogy vágj bele. Ha viszont félsz a döntésed következményétől, akkor ne menj bele. Mikor rettegünk egy döntésünk következményétől, akkor nem szabad belevágni. A kulcs az, hogy minden egyes fázist, az elképzelést, a megvalósítást és az eredményt addig-addig rendezgesd magadban, míg nem a saját vágyaiddal, saját érzéseiddel tudsz bennük jelen lenni. 

De a félelem jó irányba is terelhet minket?!

Igen, kivéve, ha ez egy „ál” félelem. Ha nem a saját félelmünk hangja, hanem valaki másé visszhangzik a fejünkben, ha valaki másnak a félelmét mantrázzuk. Például a szüleink, nagyszüleink hangját, akik azt szeretnék, hogy biztonságosabban éjünk, vagy, hogy ne kelljen átélnünk, amit nekik kellett. Meg kell nézni, hogy a félelem honnan jön és hová visz. 

Hogyan ismerhetjük fel, hogy az adott félelem nem a miénk?

Megkérdezem magamtól amikor ez az adott félelem megjelenik, hogy hallottam-e ezt valaha, valakitől az életem során, és ha igen, kitől és mikor. Ha ez tudatosult bennünk, onnantól kezdve még mindig érezhetünk félelmet, de jó ha tudjuk, hogy mi van a félelmünk mögött. 

Mi a különbség a belső hang és a belső hatalom között?

A belső hatalom az én fogalmaim szerint az a belső erő, amellyel a világra jössz, és amely szabadon dönthet arról, hogy milyen gondolat mellett kívánsz elköteleződni, mit akarsz mondani, mit fogsz cselekedni, és szabadon mérlegelheti azt is, hogy hallgat-e az intuíciódra.

A belső hangod nem feltétlenül súgja meg neked azt, ami a leginkább a javadat szolgálja, azonban a belső hatalmad el tudja dönteni, hogy hallgatsz-e erre a hangra, vagy inkább tovább haladsz a gondolatok letisztázásának irányába. Ez egy életen át tartó munka és fejlődés, de a munka alatt egy örömteli, önazonos folyamat, a saját életfeladataid megoldását kell érteni. Visszatérve az előző példára, az intuícióm súghatja nekem azt, hogy menjek az orvosira, de hatalmamban áll máshogy dönteni. Kaphatunk mi isteni sugallatot, belső hangot, bármit, de a szabad akaratunk az egy szent dolog. 

Az Intuíció a gyakorlatban című könyvedben írod, hogy rendkívül sokféle önkorlátozó üzenettel éljük le az életünket.  Neked is voltak-vannak ilyenek?

Az emberek különféle negatív belső monológokkal, számtalan téves paradigmával, berögződéssel, kínozzák magukat, amiket a múltból, vagy a neveltetésükből hoznak. Nekem is jó pár ilyen mondat visszahangzott időről-időre a fejemben, amiket a könyvem írása közben kezdtem el kigyomlálni magamból. A könyvemet például nyolc évig írtam, mert állandóan kivettem, majd beraktam a fiókba. Nem tudtam letenni a tökéletesség mániámat. Sosem volt elég jó a szememben.

Egy másik berögződött szokásom a „Siess!”. Folyton azt éreztem, hogy egyszerre kell főznöm, mosnom, dolgoznom, ügyféllel telefonálnom, és hogy mindennek bele kell férnie fél órába. Nonszensz. Utána képes vagyok órákig semmit sem csinálni, de amikor csinálok valamit, azt gyorsan kell, sietve, időhatékonyan. De vajon miért mérték egy tortánál, hogy milyen gyorsan készítem el? Kit érdekel? Miért kell mindent gyorsan elintézni? Anyu az ellentétem, ő mindennek megadja a módját. 

A másik, hogy jobb lett volna, ha egy törékenyebb anya képét mutatom a gyerekeimnek és nem olyat, aki mindent megold, de közben folyton elégedetlen önmagával, aki kritizálja magát. Jó lett volna, ha egy olyan anya képét látják, aki mer segítséget kérni, nem mindent maga csinál meg, akkor is, ha beleszakad, aki mer jó értelembe véve kicsit önzőbb, lazább lenni.

Sokáig hittem, hogy erősnek kell mutatnom magam, mert csak akkor vagyok értékes.

Mára elfogadóbbá váltál magaddal szemben? 

Egész életemben rengeteget bántottam magam, és belefáradtam. Szokásommá vált, hogy minden nap meghozzam a döntést: minden tőlem telhetőt elkövetek azért, hogy a saját belső békémet megőrizzem. Ezt kimondom magamnak, és elköteleződöm magam mellett.

A történetet Pattermann Kinga vezetői coach, tréner, szervezetfejlesztési tanácsadó emlékei alapján, írta Kosztin Emese.

Az interjú nem jöhetett volna létre a Flancos divatmárka támogatása nélkül. Köszönjük, hogy velünk vagy, hogy együtt adunk hangot csodás emberek történeteinek.

A beszélgetés részleteket tartalmaz Pattermann Kinga Intuíció a gyakorlatban című könyvéből.