Amit az élet ad, és elvesz.
A cigányok lelke a hallgató – ezzel fejezünk ki mindent, amit az élet ad és elvesz. Én énekelek, a férjem, Rostás Mihály, Mazsi pedig mellettem gitározik. Szeretem, hogy velem van a színpadon is, pár centire tőlem, egészen közel. Minden rezdülésem látja, érzi. Azt hiszem nem könnyű velem, mert pillanatemberként, képtelen vagyok egy dalt kétszer ugyanúgy elénekelni.
Végletes, szenvedélyes érzelmekkel élek, melankolikus, realista de sokat ábrándozó nőként.
Azt látod, sugárzik rólam az erő, a magamba vetett bizalom amikor színpadra állok, de valójában amit látsz, az a csapatba vetett stabil hit. A mai napig izgulok, szinte beleremegek amikor színpadra állok. A körülöttem lévő emberek ösztönöznek, biztatnak, mert én mindig megtalálom magamban azokat a pontokat, amiket kritizálhatok. Nehéz visszahallgatnom magam. Mert csak azt figyelem, hogyan kellett volna masképp, jobban.
Megtapasztaltam: kell az önkontroll. Sokáig hittem, ha színpadra állok, legalább arra az időre, le kell tudnom tenni a fájdalmam.
De szerintem ezt nem lehet. Volt, hogy ott álltam a színpadon több száz ember előtt, énekeltem és közben eleredtek a könnyeim. Mondhatjuk, hogy ez hozzátartozik a hitelességhez, hogy átadod magad… de közben végtelen kiszolgáltatottságot is érzel. Sokszor tudatosan nem adom át magam a dalnak, mert akkor nem tudnám elénekelni. Felszakadnának a sebek, és nemcsak attól félnék, hogy mindenki előtt sebezhetővé válok, hanem attól is, hogy egyszerűen nem jönne ki hang a torkomon.
Fiús lány voltam. A bátyámat utánoztam, amiben csak tudtam.
Heten voltunk testvérek, a lányok közül én voltam a legidősebb és cigány szokás szerint, a legidősebb lányra sok feladat hárul.
Sokszor vigyáztam otthon én a kistestvéreimre, míg anyuék dolgoztak. Nálunk természetes, hogy a legidősebb segít, hogy kiveszi a részét az összes teendőből. Egészen kicsi voltam még mikor a kormány feloszlatta azt a cigánytelepet ahol éltünk, és betelepítettek minket a tizenhatodik kerületbe. Külvárosi, kertvárosi részben éltünk, ahol a házhoz egy hatalmas kert tartozott, amiben a nagyapám lovakat, tyúkokat, malacokat tartott.
Az utcánkban nem volt autós forgalom, így szabadon szaladgálhattunk. A közeli patakban békáztunk, piócákat, ebihalakat fogtunk. Szép gyerekkorom volt. A családtagokkal rendszeresen összejártunk, minden lehetséges alkalmat kihasználva arra, hogy együtt legyünk. A keresztelőket, a születésnapokat, névnapokat is közösen ünnepeltük. Itt ha a felnőttek ittak egy-két áldomást, az hozta is magával a mulatást. Gátlásos kislány voltam, de figyeltem és füleltem őket.
A nagynéném és édesapám hangja a legkülönlegesebb a számomra. Olyan erővel énekeltek, mikrofon nélkül is, hogy még a pléhek is beleremegtek.(mosolyog) Kislányként őket utánoztam. Apuval bárhova mentünk, mindig megkérték: „Józsi, énekelj nekünk!” Büszkén néztem őt és libabőrös voltam az énekétől.
Gyerekként úgy szívtam magamba a cigány dalokat, az éneklést, mint ahogy egy gyermek járni tanul, nem gondolkodom el azon, honnan, kitől tanultam – a lényem része, mintha ezekkel a dalokkal születtem volna.
Ezért sem értettem, amikor az írni, olvasni nem tudó édesapám arra kért: „Móni, írd le a dalt!” Amikor évekkel később megfogalmazódott bennünk, hogy szeretnénk egy olyan lemezt, ami csak hallgatókból áll, akkor értettem meg, hogy miért akarta édesapám, hogy írjam le őket. De mi nem leírjuk, mi megjegyezzük a dalokat. Azóta a férjemtől kaptam egy diktafont, amit hosszú ideig folyton a táskámban hurcibáltam magammal… És sokszor a leglehetetlenebb helyzetekben dúdoltam fel egy új, vagy egy váratlanul eszembe jutott régi dallamot.
„Hol rejtegetted ezt a lányt?” – kérdezték aputól, mikor 1996-ban a Ki mit tud versenyen, népdal kategóriában nyertünk. Sokat jelentett tizenhat éves cigánylányként győzni, úgy, hogy se én, se a családom nem volt tisztában azzal, hogy tudok énekelni. Ekkor vette kezdetét az életemben minden, ami szerelem – az ének, és itt ismertem meg Mazsit, aki a férjem lett, ő kannázott mellettem ott, a Ki mit tudon, huszonnégy évvel ezelőtt.
Ha itt nem szeretjük meg egymást, akkor én ma nem énekelek. Mert egy cigányasszony nem állhat ki énekelni, ha a férje nincs vele, ha ő nem támogatja.
Annak is módja van nálunk, ha egy közösségben valaki például azt szeretné, hogy énekeljek, először a férfitől, Mazsitól „kérnek fel”. Sok cigányasszony énekel nálunk gyönyörűen, csak nincs lehetőségük megmutatni a hangjukat… Engem Mazsi inspirált arra is, hogy alakítsunk zenekart. Ő az élő hitem saját magamban.
Mikor édesapám már nagyon beteg volt, titokban felvettük ahogyan énekel, ez a dal is rákerült arra a lemezre, ami bekerült a legrangosabb világzenei toplistára. Apunak nem voltak zenei ambíciói, de fontos szerepe volt az éneklésnek az életében, megédesítette a napjait. Azt hiszem büszke volt rám, néha csipkelődött is velem: „Na, a Móniii az aztán színpadra termett.” A szemembe sose mondta, de mögöttem igen… Visszahallottam.
Sokan hiszik, hogy a cigányzene alapja a mulatós, pörgős ritmus, de valójában a cigányzene ősi, mélyből jövő műfaja a hallgató, a végletekig érzelmes, improvizatív, hol titokzatos, hol mindent feltáró ballada. Ezekhez a dalokhoz egyszerű hangszerek társulnak. Ritmushangszerek. A tradicionális oláh cigányzene alapja a szájbőgő, a teknő, a háztartási eszközökből készült hangszerek közül a kanál, a kanna. És ma már nélkülözhetetlen a gitár hangja is.
„Hogy mi tart meg belülről, amikor minden egyéb már összeomlott?”* A hit és a remény. Sokszor bánnak velem másként magánemberként, mint énekesként. Mintha két teljesen más ember lennék. Nemrég egy előadáson, a mi fellépésünk után egy nagynevű zenekar lépett fel. Az öltözőben készülődtem, pakoltam össze a ruháimat, mikor bejött az utánunk következő énekesnő. Köszöntem, de ő köszönésre sem méltatott. Hallottam, hogy odasúgja az őrnek: „Mit keres ez itt az öltözőben?” Valószínűleg ő nem is emlékszik erre, de nekem ma is fáj.
Ami viszont a legmélyebben érint, ha az idősek bántanak. Gyerekkoromtól kezdve ér atrocitás. Mondhatnám, hogy megszoktam, már ha meglehet ezt szokni.
De amikor a múltkor a zöldséges előtt állva, fellökött egy idős ember és rám mordult: „Mit állsz itt? Takarodj vissza Indiába.” – akkor mindig egy kicsit megreped a szívem, mert utálhatnak, de ne bántsanak.
Zenekarunkkal, a Romengóval bejártuk a fél világot. Zenéltünk Mexikóban, Délkelet-Ázsiában, Dél-Amerikában, Franciaországban, de India áll hozzám a legközelebb. Sokáig nem értettem, miért mondják azt, hogy menj vissza Indiába. De mikor utána olvastam és megismertem az ő kultúrájukat, múltjukat, történelmüket, megértettem. Szembeötlőek a nyelvi, a külső és a szokásbeli hasonlóságok. Nagy nyomort láttam Indiában, de végtelen kedvességet.
„Móni, idén te nyerted a Womex életműdíjat!” – újságolta nekem a hírt egy kollégánk, egy csendes, hétköznap délután.
Azt gondoltam, hogy csak tréfál velem, hogy biztos összebeszélt a Mazsival. Mikor kiderült, hogy igaz, nem értettem, hogy miért pont én. Soha nem tanultam az éneklést intézményes keretek között, csak a családomtól, autodidakta módon. A családom, rokonaim, a gyerekkorom, az életem dallamai élnek bennem, olyan dalok melyek nincsenek leírva, amik könnyedén semmivé lehetnek. Ezt a megtisztelő, számunkra sokat jelentő díjat, nem én, hanem mindaz kapta amit képviselünk, az a műfaj, -a cigány és népzene,- amiben zenélünk. Aki hallotta már más-más ország cigányzenéjét, az ismeri, és hallja a különbségeket. Amit mi játsszunk, az Magyarországra jellemző, mi külföldön nem csak a cigányságunkat képviseljük, hanem a magyarságunkat is – ezért ez a díj nemcsak a mi díjunk, hanem egész Magyarországé!
– Lakatos Mónika Womex életműdíjas énekesnő emlékei alapján, a történetet Kosztin Emese foglalta írásba. –
A cikk megjelenése Molnár Zsuzsa Divattervező támogatásával jöhetett létre.
*idézet Oriah, Meghívó című könyvéből.
ÍRD MEG NEKEM A VÉLEMÉNYED!