A férfinak élete, a nőnek sorsa van.

Nem engedem, hogy a nők bántsák magukat. Hogy elmondják miért nem szépek, miért nem értékesek és miért nem szerethetőek. A nők többsége bántja magát, mint ahogyan egykor én is tettem.
A tükör előtt állva egy rút kiskacsát láttam, aki azért kezdett el sportolni, hogy valaki más legyen.

Vékonyabb, különlegesebb, sikeresebb… A tükör előtt állva mintha csak a kifogásolnivalókat, a hiányosságokat látnánk. Túl nagy, túl kicsi, túl redős, túl lapos, túl valamilyen. És ezt a külső szemlélő is látja. Egy nőre rá lehet adni bármilyen ruhát, márkát, színt, fazont – ha ő nem szereti magát, akkor az a ruha semmiről sem fog szólni. A legszebb nő, a legszebb ruhában is lehet nagyon elesett és szomorú…

A 70-es években édesapám artista volt, aki azokban az időkben, amikor nem lehetett külföldre menni, rendszeresen járta a cirkusszal Nyugat-Európát.

Amíg iskolás nem lettem, édesanyám és én is elkísértük őt az útjaira, abban az út porától sokszor szürkésfehérré vált lakókocsiban, ami nekem az otthont jelentette.

Tágasnak láttam és jól felszereltnek. Olyannak, amiben mindenünk megvan, amiben nem tudunk távol lenni egymástól. Bár még arra is lehetőségünk volt benne, hogy legyen egy külön szobám nekem, és anyuéknak is – de középen, a nappali-konyha részen, mindig találkoztunk. Nem is vágyom nagy házra, ahol keresni kell azt, akit szeretek…

Két évig Franciaországban éltünk, mert apukámnak odaszólt a szerződése.  A cirkusz magyar stábjában volt még két, hozzám hasonló korú kislány, de ők mindig kiközösítettek, ezért a helyi gyerekekkel kezdtem el barátkozni. Általuk, napról napra jobban beszéltem franciául.
A szüleimnek is én tolmácsoltam, ha valami elintézendő dolguk adódott.
Volt egy szokás a cirkuszban: ha születésnapot ünnepeltünk, az állatidomárok magukkal hozták az állataikat is a szülinapi zsúrba. Szerettem ezt az időszakot, egy-egy cirkuszi szülinap hatalmas élményként él bennem a mai napig.

Ezeken az alkalmakon volt, hogy nyolc csimpánz ült az ölemben, vagy éppen lógott rajtam és közben puszilgattak.

Zsiráfok között mászkáltam, az oroszlán sörényét simogattam és elefántok ringattak az ormányukon, természetesen kizárólag az idomár jelenlétében, de nekem ez teljesen hétköznapi dolog volt. Úgy jártam-keltem az állatok között, mint egy kis Maugli, egyiküktől sem féltem. 

A manézs francia eredetű szó, porondot jelent, de számomra sokkal többet: egy jellegzetes illatot, amiben ott van a homok, az állatok, a púderek, a hajlakkok és az izgalom felfokozott világa. Gyakran álldogáltam a résnyire nyitva hagyott ajtók mögött, ahonnan figyeltem hogyan készülődnek az artista nők. Fellépések előtt, sűrű csillámpor szállt az öltözők álló levegőjében. Sokszor vettem fel a gyöngyökkel, strasszokkal díszített súlyos fellépő ruhákat, színes boákkal körültekerve, csillogó fejdísszel a fejemen közlekedtem, és közben eljátszottam a gondolattal: egyszer én is ott állok a színpadon.

Apának napi két fellépése volt, anya pedig a büfében és a jegypénztárban dolgozott a többi feleséggel együtt. A családok minden tagja bekapcsolódott a cirkuszi munkába. Mi gyerekek pedig hátulról, biztonságos, meghitt helyről néztük az előadásokat.

Emlékszem arra a francia házaspárra, akik galamb számmal léptek fel, és amiben a nő hófehér, milliónyi ezüst flitterrel díszített, szűk, az alakját hűen követő ruhát viselt, a fején gyöngyház színű, marabu tollas fejdísszel.

A vállán pedig egy hatalmas, földig érő palásttal, amit a műsor elején teátrálisan leejtett a válláról. Tátott szájjal néztem, szinte levegőt venni is elfelejtettem: ekkor ejtett először ámulatba a nőiesség hatalma.

Hat évesen, az iskolakezdésre jöttünk haza végleg anyukámmal. A cirkusztól való elválást traumaként éltem meg, nem értettem. A cirkuszt a családom részének tekintettem, akiket azt hittem, sosem hagyunk el.

„A férfinak élete, a nőnek sorsa van.” – hallottam sokszor édesanyámtól, aki számomra a nagybetűs nő. Mindig elegáns, mindig ápolt, a magából mindig adni tudó nő, aki tudatában van külső és belső vonzerejének, akinek határozott, valós önképe, önelfogadása sugárzó. Minden reggel édesapám előtt kel fel és vonul be a fürdőszobába rendbe szedni magát. Nem kritizált, nem pletykált, “mert a szeretet mindent eltűr, mindent elvisel…” Erős női mintaként él előttem, de jellemének volt egy komoly buktatója: saját magát a végletekig képes volt háttérbe szorítani.

Láttam és hittem, hogy ez így van jól, hogy a férfi bármit csinálhat, bármit megtehet, a nő pedig csendben, alázatosan tűr. Alá – fölé rendeltség, ami béklyót fon a kezeink közé.

Kislányként anyukám szerint olyan voltam, mint egy öreg bölcs: nyugodt, kiegyensúlyozott, aki gyakran elücsörgött, eljátszott egyedül. Gyerekként bohóc szerettem volna lenni, ma is fontos nekem a humor, a belső vidámság és az önirónia. Majd később a nagynénémnek köszönhetően megismertem a zene felszabadító erejét. Ha magányos voltam, a zene felé fordultam. A 70-es 80-as 90-es évek slágereit kívülről fújom, elég ha pár másodpercet meghallok belőlük és már mondom is az adott dal címét, előadóját. Ebben az életszakaszban lelkes zenerajongóként, DJ akartam lenni. (mosolyog) Hosszú az út, amíg az ember rájön, miben is lehet jó, mi az, ami neki való.

Szerintem apukám fiút szeretett volna, nem kislányt. Ezt abból gondolom, hogy rendszeresen fiús programokra vitt magával, például Fradi foci meccsekre. Emiatt sokáig féltem attól, hogy nem vagyok elég jó neki, hogy nem felelek meg annak az eszményképnek, amit ő elvárt volna. Itt kezdett kialakulni bennem a megfelelési vágy, és a nem vagyok elég szerethető érzés.

Apukám szerette a sportot és azt is szerette volna, ha én is sportolok.  Ekkor ment a tévében, 1982-ben, a hazánkban megrendezett kézilabda világbajnokság, – amibe beleszerettem. „Apa, kézizni szeretnék!” Örült a lelkesedésemnek, és el is vitt a Kispesti Gránit SC-be, ahol egy nagyszerű közösség tagja lettem. Gyorsan kiderült: a sportban tehetséges vagyok. Hamar elkezdtem a saját korcsoportomnál idősebbekkel játszani. Nyolcadikos koromban már szinte az összes pesti nagy csapat szeretett volna az utánpótlás csapatában látni. Végül a budapesti Spartacusba mentem, ahol az edző, aki spártai módszerekkel dolgoztatott bennünket,

kemény, de meghatározó mondatot mondott nekem: „Célok nélkül, halott az ember Kovásznai, ezt jól jegyezd meg!”

Az érettségi után profi sportolói karrier és egy szerződés várt, így lettem NB.I-es kézilabdázó. Huszonegy évesen leigazoltam a Vasasba, onnan pedig a Ferencvárosba, a Bajnok csapatba.  Ebben az évben Magyar bajnok és Magyar Kupagyőztes lettem!

Talán kimondhatom, a fél életemben kézilabdáztam, kilenc éves koromtól, egészen harminc éves koromig, az első lányom születéséig, és ebből is éltem. Úgy gondolom, hogy sokkal ügyesebb és sikeresebb is lehettem volna, ha hiszek magamban. Mindig azt hittem, hogy csak valami véletlen szerencse folytán lettem győztes. Hiányzott az önszeretet az életemből.

1983-ban apukám abbahagyta az artistáskodást és hazaköltözött. Tudatos ember volt, tudatosan tett félre pénzt a külföldi munkái során. Hazaérkezése után elkezdte kiépíteni a saját vállalkozását, nyitott egy divatáru üzletet, ahol anyukám lett a butikos hölgy.

Volt egy sorsfordító nyár, amikor a szeretett lakókocsinkkal útnak indultunk Törökországba. Ránk sötétedett ahogy beértünk Isztambulba, „az első kempingben megállunk éjszakára!” – döntött apukám. Kiderült, hogy a tulajdonosa a kempingnek, ahol letáboroztunk, beszél magyarul. Meghívtuk. Anyukám rittyentett egy finom magyaros vacsorát, és a beszélgetés közben Ali, a tulajdonos, elárulta, hogy van egy divat – és bőráru üzlete. Apukám is beavatta, hogy otthon nekünk is van egy divatáru üzletünk. Azon a vacsorán meg is köttetett az üzlet és létrejött a kollaboráció. (mosolyog) Ezek után apa járta a helyi török nagykereskedéseket, és nem sokkal később megrendelte az első farmer kollekciót, ami a rendszerváltás előtti időszakban garantált sikert jelentett Magyarországon. Apukám egy született kereskedő, bejöttek a megérzései.

Középiskolás koromban, tizenhat évesen már én is besegítettem anyuéknak a butikban. Délutánonként, iskola után jártam be az üzletbe.

Figyeltem anyát, csodáltam a megjelenését, azt az elapadhatatlan kedvességet és türelmet, ahogy a vevőkhöz fordult. Apukám a külföldi útjairól különleges ruhákat, és csodaszép cipőket hozott neki haza. Gyönyörű, színes pulóvereiben mindenki megfordult utána az utcán.

Anyukám mindig színeket hordott, soha nem járt feketében: „Kislányom, mindig hordj színeket! A fekete öregít és komorrá tesz. Ha színekbe öltözöl, te is színesen látod a világot. Hidd el, jobban indul a napod színesben!” Nekem is ez lett a hitvallásom. A saját stílusom tizenkilenc éves koromban kezdett kiforrni, mikor először lettem szerelmes.

Akkor kezdtem el nőiesen öltözni, amikor tetszeni akartam a férfinak és ez a tetszeni vágyás kihozta belőlem a nőt.

A butikunk miatt már kamaszként a mindennapjaim részéve vált a divat, a stílus. Karácsonyhoz közeledve mindig akkora forgalmunk volt, hogy a húgom és én is beálltunk a pult mögé, az alkalmazottak mellé. Tizenhét éves lehettem, amikor megszületett egy jövőkép bennem: ez az üzlet egyszer az enyém lesz. Láttam magam előtt a beépített galériát színtiszta üvegből, ami mögött az irodám húzódik, ahonnan már előre látom a szalonba betérő nőket. Az asztalomon különleges női divatmagazinok hevernek, aminek képei szinte megelevenednek a hozzám bizalommal forduló nőkön. Most, negyvenhét évesen újra körvonalazóik ez a régi, de jelenlévő cél, hogy megnyissam a saját szalonomat, a saját tervezésű ruháimmal.

A kézilabda tanított meg arra, hogy az élet kemény. Nekem ezt sosem mondták a szüleim. Amikor megkaptam az első pofont az élettől, az olyan váratlanul ért, hogy csak pislogni tudtam és nem értettem, mi történik velem.

A válás volt az első kudarcélményem. Négy és öt évesek voltak a kislányaim, amikor elváltunk. Nem tudtam, hogyan tovább…

Két kisgyerekkel maradtam egyedül. Ordítva sírtam a kétségbeeséstől.

A házasságom, amiben én is az utolsó helyre soroltam magamat, elbukott. A válásom után viszont nagyon hamar megérkezett a szerelem az életembe, egy olyan szerelem, amire minden nő vágyik. Ebben a kapcsolatban váltam nővé. Amikor tíz év után véget ért – nem az érzések, hanem külső tényezők miatt – egy hónap alatt 13 kilót fogytam, nem tudtam sem enni, sem aludni.

Olyan mély fájdalmat éreztem a lelkemben, hogy azt hittem megszakad bennem valami.

Istenhez fohászkodtam. Sok mindennapi dologgal nem voltam tisztában. Szégyellem, de bevallom, addig egyszerűen nem volt szükségem rá, hogy tudjam, hová kell például a kocsit szervizbe vinnem, hogyan kell éves pályamatricát venni az autóra… Úgy éreztem, nem tudok önállóan élni. Kiszolgáltatott voltam, mert mindig a férfiakban kerestem a biztonságot, a kapaszkodót. A depresszió szélére kerültem, de mertem kimondani, és segítséget kérni. A terapeutám három hónapon belül „felsegített” és felálltam a kétségbeesésből. Azóta csodaként tekintek az életemre! Megfogadtam: nem leszek többé védtelen és kiszolgáltatott. Ráébredtem a saját belső erőmre.

A mélypont egyik napján megcsörrent a telefonom, a segítségemet kérték. Egy régi csapattársam volt a vonal másik végén, akiről tudtam, hogy most nőknek tart workshopokat.  Ezeken az alkalmakon megfigyelte, hogy a résztvevő nők panaszkodnak, nem tudják elfogadni, szeretni önmagukat, nem tudják, hogy mi áll jól nekik, milyen frizurát hordjanak, bizonytalan vagy egyáltalán nincs önképük. „Te olyan csinos és kedves vagy Andi, mi lenne, ha nőknek tartanál workshop-ot a stílusról, öltözködésről? Szerintem hiteles lennél, mert önazonos vagy.” Visszakoztam, „én ehhez nem értek, lakberendező vagyok, meg különben is, épp válságban az életem, nem fog menni.” De ő nem tágított, többször is hívott, hogy „neked ezt tanulni sem kéne, árad belőled a stílus, az öltözködés szeretete. Tarts nekünk workshop-ot”! Ezeknek a beszélgetéseknek a hatására kezdtem el a tanulmányaimat. Beiratkoztam a Mod’Art International Hungary szín-és stílustanácsadói képzésére, Párizs egyik élvonalbeli divatiskolájának a magyar tagozatára. Ez a telefonhívás volt az, ami visszaterelt az utamra, pedig végül soha nem tartottam náluk workshop-ot. Azóta hiszek az isteni gondviselésben.

Egy belső fejlődés indult el bennem. Korán reggel 5-kor kelek, nem ugrok ki az ágyból, hanem különböző megerősítéseket mondok magamnak: csodás napom lesz, ragyogó vagyok, szeretve vagyok, értékes vagyok. Ezután pedig meditálok egy órát. Biztatom, és feltöltöm saját magam, nem azt várom, hogy mások töltsenek, nem mások szeretetére, elismerésre éhezek.

Esténként meztelenül beállok a tükör elé és minden egyes porcikámat megdicsérem, pedig nincs szobortestem, de elfogadtam a saját „tökéletlenségemet” – ez egy fontos rituálé lett az életemben. (mosolyog)

Ha most a tükörbe nézek, azt a nőt látom, akivé mindig is válni szerettem volna. Saját magam számára lettem példakép.
Én voltam a családban a rút kiskacsa, a kislány, akinek azért kellett elkezdenie sportolni, mert kövérnek gondolták. A stílustanácsadás saját magam számára is terápia, először magamat, később más nőket kezdtem el „gyógyítani”.
Tudom milyen, egy válásból felállni, milyen, amikor nem kapunk visszaigazolást.
Tudom milyen, amikor egy nő, napi szinten éli meg azt, hogy nem elég jó, nem elég vonzó, nem szerethető.
Tudom milyen, mikor egy nő az utolsó helyre sorolja magát a saját életében.

Tudom, hogy minden nőnek megvan a saját története, a saját nagy „vesztesége”, de most már azt is tudom, hogy a nők a legnagyobb túlélők! (mosolyog)

–  Andrea Kovásznai stílustanácsadó, volt NB.1-es kézilabdázó, lakberendező emlékei alapján, a történetet Kosztin Emese foglalta írásba. –

A cikk megjelenése a Czeizel Intézet és Molnár Zsuzsa divattervező támogatásával jöhetett létre.