Végül mindig a jók győznek.

Gyerekként annyival egyszerűbbnek látjuk a világot. Elhisszük, hogy létezik jó és rossz, és hogy az utóbbi mindig elnyeri méltó büntetését. Hittem, ha jó leszek, szép élet vár rám, hogy jóként csakis nyertes lehetek, mert végül mindig a jók győznek. May Károly indián könyveiben legalábbis így történt. Boglár Lajos Brazíliában született kulturális antropológus is azt mondta egyszer, hogy az indiánok meglehetősen merev jó és rossz kategóriában gondolkodnak, hogy számukra nem a szín vagy a pozíció számít, hanem a jóság. A tiszta szív, a tiszta szándék és erről a tisztaságról egyre kevesebbet tudunk. Mert elhittük, ahhoz, hogy életben maradjunk, hogy elérjünk bármit is, kell, hogy akarjunk valamit a másiktól. Mikor adtál vagy kaptál bármit is utoljára önzetlenül, csak úgy, mindenféle érdek nélkül? – Főzy Vilma néprajzkutató, a Néprajzi Múzeum Amerika-gyűjtemény muzeológusának története. 

A tisztaságról a gyerekkorom jut eszembe, amikor a kopár kis szobában a villanyvasút köré kuporodva boldogok voltunk, akkor is, ha ötödik napja ugyanazt a főzeléket ettük. Édesanyámék otthonát 1944-ben bombatalálat érte. A pincéből előbújva a porfelhőben egyetlen kis asztal, a zongora és az esküvőjükre kapott selyem burájú éjjeli lámpa rajzolódott ki.

Mindössze ennyi maradt meg az otthonukból, ahonnan egy elhurcolt zsidó család hetedik kerületi gangos bérházába telepítették át őket.

Anyám mesélte, mennyire fájt neki, hogy idegen emberek otthonát lakják, olyan emberekét, akiket erőszakkal vittek el és akik talán már nem is élnek. És igen, a lakás valaha élt lakói sosem tértek vissza. A lakásban családonként osztoztunk a szobákon. Az egyikben anyai nagyszüleim, a másikban nagynéném a fiával, a harmadikban mi laktunk. 

Egy gyereknek nem kell sok. Nekem legalábbis nem kellett. És ma sem kell. Boldog tudok lenni egy csendes délután egy nagyszerű könyvvel a kezemben, vagy a muskátlijaimat nézegetve a teraszon. Tudok elégedett lenni. Megtanultam, hogy nem kell sok a boldogsághoz, de ezt a ma embere hajlamos elfelejteni. Anyukámék sosem panaszkodtak előttünk, hogy nem maradt semmijük és mindent újra kell építeniük.

Amíg volt mit ennünk, amíg el tudtunk menni kézenfogva sétálni, amíg együtt lehettünk, nem éreztük a hiányát más egyéb vágyainknak.

Kislányként legszívesebben az ágyamban heverésztem és télen a kályha mellé kuckózva olvastam. Szerettem visszavonulni, csak úgy lenni, hagyni, hogy múljon az idő. Úgy emlékszem magamra, mint egy visszahúzódó, mindent kívülről szemlélő, távolságtartó valakire, de a volt osztálytársaim szerint, állandóan nyüzsögtem és hangoskodtam. 

A Németországban élő apai nagymamám révén bámulatos játékaink voltak, rengeteg babát kaptunk tőle, amivel én nem tudtam mit kezdeni, de a legók, a fémépítők és az indián fejdísz, a patronos pisztollyal nagy kedvenceimmé váltak. Érdekes ellentmondás volt, ahogy az üres szobában ülünk a legszínesebb nyugati játékokkal. Nem voltam tudatában annak, hogy szegények vagyunk, úgy emlékszem vissza a gyerekkoromra, mint akinek megvolt mindene, mert időt töltöttek velem, és azt hiszem, ez volt a minden. Érzelmi biztonságban nőttem fel, amiről édesanyám gondoskodott, aki rendkívül magas érzelmi intelligenciával rendelkező asszony volt, tele derűvel. Negyvenegy éves volt amikor születtem, nagyon várt gyerekként.

Amikor egyedül maradtam a fiammal és kénytelen voltam nemet mondani neki valamire, amit nem engedhettem meg magunknak, először rendkívül bántott, hogy nem adhatok meg neki mindent, majd rájöttem, nem is olyan nagy baj ez, mert később nem ez lesz a fontos, hanem az, hogy tudja és érezze, minden körülmény között szeretem. Ez az érzelmi biztonságérzet tesz valakit képessé arra, hogy meg tudjon küzdeni az élet nehézségeivel.  

Tizenhárom éves voltam, amikor megkaptam életem első, legfontosabb kérdését: hogyan képzeled el magad húsz év múlva? Fogalmazást íratott velünk a magyar tanárnőnk, aki arra kért minket, írjunk neki levelet ”Húsz év múlva” címmel. Már a kérdés is örömet okozott, hogy beszélhetek róla, hogy valakit tényleg érdekel hogyan képzelem el a jövőmet.

És volt mit elképzelnem: a kanadai erdőségekben élek és az indiánokat kutatom. Házasság és anyaság nem szerepelt a terveim között.

Egyetlen képet láttam tisztán magamról: indiánok között élek, beavatott leszek, terepmunkát végzek – de ez végül sosem valósult meg. Negyvenhárom éves voltam, mikor először találkoztam maya indiánokkal Mexikóban, akkor a főtéren állva, könnybe lábadt a szemem a meghatottságtól.

Lánykori álmodozásaimnak hamar vége szakadt. A jövő terveit egy áthatolhatatlan folyó vágta ketté, ahol én a túlparton ragadva mozdulatlanul álltam, mint aki megbénult. Tizenhét éves voltam, a húgom pedig tizennégy amikor édesapánk váratlanul, ötvenhárom évesen meghalt. Mi nem tudunk úgy viszonyulni egy szerettünk elvesztéséhez, mint a mexikóiak. Náluk a halottak napja az egyik legnagyobb ünnep, hisznek abban, hogy ilyenkor az elhunytak hazalátogatnak a túlvilági lakhelyükről. Asztalt terítenek nekik, kedvenc ételeikkel-italaikkal, zenével várják őket. Mindenhol vicces, táncoló, mulatozó csontváz-figurákba botlik az ember, akik arra emlékeztetnek, hogy a lelkek jól érzik magukat a családjuk körében. Így egy kicsit könnyebb elviselni az elválást.

Apu halála után arra kényszerültem, hogy az érettségit követően azonnal munkába álljak. Először apám kollégái közé kerültem be a Nemzeti Bank devizaforgalmi főosztályára, ahol a számomra nagyon idegen közegben egy évig bírtam, azt is csak a kollégák kedvessége miatt. Majd fülest kaptam, hogy adminisztrátort keresnek a Néprajzi Múzeumban, ahova korábban már volt jelentkezési kísérletem nyári munkára. Itt ismerkedtem meg Boglár Lajossal, aki megváltoztatta az életem, mert elhitette velem, nem muszáj, hogy az álom álom maradjon. Azonnal fellobbant bennem az indián kultúra megismerésének, megértésének és megosztásának a valahová mélyre eltemetett vágya. Akkoriban még nem lehetett itthon kulturális antropológiát tanulni, viszont Boglárnak volt egy ismerőse a londoni egyetemen, ahova jelentkeztem és fel is vettek, rögtön ösztöndíjat kaptam, de túl szép volt, hogy igaz legyen: nem volt útlevelem és a kérelmemet elutasították. Öntörvényű, igazságot kereső, makacs nő vagyok, egy igazi anyatigris.

A másik igazságáért a végsőkig elmegyek, magamért már nehezebben állok ki. Megtanultam, nem kell mindig győzni, de igenis jól esik kibabrálni a balszerencsével.

Míg mások házasságokat kötöttek, azért hogy kimehessenek külföldre én munka mellett jelentkeztem az ELTE néprajz szakára, ahol Boglár Lajostól is tanulhattam. Tőle, aki soha nem adatközlőnek, hanem beszélgetőpartnernek tekintette az indiánokat, aki alázattal, tisztán fordult feléjük. A brazíliai születésű antropológus tizenhárom éves koráig SãoPaulo-ban élt, ezért úgy beszélt portugálul, mint bármelyik őshonos lakos. Ez volt az egyik olyan kulcs a kezében, amivel könnyen megnyitotta a félszeg szíveket is. Azonnal érezte a másik embert, nem ítélkezett, nem úgy ment az indiánokhoz, hogy majd a fehér ember megmondja, mit és hogyan lenne jó csinálni, elfogadta őket, a legkülönfélébb szokásaikkal együtt. Figyelt még az olyan apróságokra is, hogyha tudta, hogy az adott területen kék és fehér gyöngyöket használnak törzsi jelként, akkor ő kék és fehér színű ruhákat vitt nekik ajándékba. Húsz könyvet írt a dél amerikai indiánok között végzett kutatásaiból, tapasztalataiból és huszonhét évig volt a Néprajzi Múzeum munkatársa, ő hozta létre az első antropológiai tanszéket és általa jöhetett létre a legnagyobb Amerika gyűjtemény itthon. 1967-ben látogatott el először a piaroa indiánok földjére, ahova egy magyar orvos vitte el, aki harminc éve gyógyította a piaroa népcsoportot. Ő mutatta be Boglárt az indiánoknak, mint saját fiát, akiben nyugodtan megbízhatnak. A jól ismert orvos szavára adtak az indiánok, és befogadták Boglárt úgy, ahogy korábban soha senkit, öregnek szólították ami megtiszteltetés volt a részükről.  Boglár nem csak megfigyelőként, hanem résztvevőként is jelen volt a közösség életében, és ahol csak tudta segítette őket.

Előfordult, hogy amikor a professzor hazatért egy nyolc hónapos Venezuelai tartózkodás után, nehezen illeszkedett vissza a civilizációba, szinte idegenné vált számára a megszokott közeg…

„Elfelejtettem könyvcímeket, telefonszámokat, de fülemben visszhangzott Hatopa mágikus csörgővel kísért mitikus éneke, és magam előtt láttam Tuna vehemens beszámolóját a vaddisznók elejtéséről. Hasonló érzelmi folyamaton esett át tanítványom, aki nem akarta lemosni a testéről a festéknyomokat, törzsi beavatásának szimbólumait – szorongva figyelte, miként kopik magától a cinóberszín. Az indiánok hónapokon keresztül adták át ismereteiket, és arra tanítottak, “nekik-róluk” írjak, fotózzak vagy készítsek filmet, tehát tőlük távol is gondoljak rájuk.”*2 – és ehhez kétség sem fér, nem telt el nap, hogy ne gondolt volna rájuk. 

A Néprajzi Múzeum Amerika gyűjteményének zöme Latin-Amerikából származik, melynek legnagyobb egységét az amazóniai tárgyak alkotják. A piaroa indiánokról szóló gyűjtemény lett az egyik legátfogóbb, legkomplexebb anyaga Boglár terepmunka sorozatának. Ennek az Amerika gyűjteménynek lettem a muzeológusa 1983-ban, miután Boglár elment a múzeumból. De épphogy csak megkaptam, ismét el kellett hagynom a szenvedélyemet. Ugyanis ugyanabban az évben házasodtam, amikor átvettem a gyűjteményt Boglártól, és a következő években a férjem, aki elméleti fizikus volt, egymás után kapta a külföldi munkalehetőségeket. Vándorolni kezdtünk a kisfiunkkal. Éltünk Svájcban, Angliában, Németországban. Mikor végre hazajöttünk, akkor a férjem egy végleges francia állást kapott, ahová én már nem mentem vele. Elváltunk. Ezzel egy időben kaptam egy mexikói ösztöndíjat, ahova fél év helyett két hónapra, a gyerekfelügyeletet vállaló húgom önzetlen segítségével el tudtam jutni. Én is egy ott élő kolléganőm segítségével tudtam olyan közel kerülni az indiánokhoz, ami egy idegen számára csak úgy, nem adatna meg. Ott lehettem egy halottak napi oltár készítésénél, amikor a helyiek vendégül látják az elhunytak lelkeit. Jártam olyan falvakban, ahol a turistákról szól minden, és olyanban is, ahol látni sem akarják őket. A szegénység ellenére mindenhol rend és tisztaság volt, és a méltósággal viselt, festői öltözeteikből többet meg is vásároltam a múzeum számára. A külföldi munkákból 1991-ben jöttünk végleg haza, onnantól 2016-ig, a nyugdíjbamenésig megszakítás nélkül dolgoztam a gyűjteményben. 

Édesapám halála után anyu nem tudott, nem akart új kapcsolatot teremteni, de én más utat választottam. A válásom után felszabadultam. Annak nem láttam esélyét, hogy bárhol is megismerkedhetnék egy olyan férfival, akire vágyom, így negyvenhárom évesen feladtam egy társkereső hirdetést egy magazinban. Nem vettem komolyan a dolgot, beleírtam, hogy némi őrültség előnyös, és fontos, hogy nagy orral rendelkezzen az illető,-ez a mániám, valószínűleg anyám sasorrát kerestem minden férfiban. Így ismertem meg a kedvesemet, akiről először azt gondoltam, két hét és búcsút intünk egymásnak, de már azért a két hétért is megérte vele lenni. Végül a két hétből, huszonöt év lett.

És ma is úgy érzem magam mellette, mintha egy Bergman-filmből átköltöztem volna egy zenés, olasz vígjátékba. 

Az én fő vonzerőm sosem a szépség volt, hanem sokkal inkább a humor, a könnyedség, az életigenlés. Ma sem érzem magam öregnek, csak az embert lassan cserben hagyja a teste. De nem ez a legrosszabb abban, hogy öregszem, hanem, hogy elmúlnak körülöttem azok a dolgok, emberek, amik-akik hozzátartoztak az életemhez. Ez jelzi, hogy lassan elmúlik az az élet, amit éltem, és valami más lesz helyette. De ha ma tükörbe nézek, még mindig egy mosolygós nőt látok, aki ha nem mosolyog, ronda vénasszonnyá változik, és ez épp elég motiváció a nevetésre.

Julius Caesar mondta: “Ha nem alakul minden kedvezően, a szerencsét iparkodással kell előmozdítani.” Nyugdíjasként is igyekszem, hogy meglegyen a napi kis örömadagom. Valami, ami jólesik, amit élvezni, amin nevetni lehet. Szeretek kiülni a teraszra és írni a regényemet, aminek fő motívuma a “mi lett volna ha”, ha másképp döntök, ha egy olyan világban élek, ahol szabadon mehettem volna terepmunkára. Sokféle életet élhettem volna, ha három példányban létezhetnék, az egyikben tudós lettem volna, egy másikban talán művész, a harmadikban – egye fene – feleség. De nem lehet minden a miénk. És én elértem, mertem megélni, amit szerettem volna, ha nem is pont úgy, ahogyan azt valaha elképzeltem. Mégsem vagyok elégedetlen, sőt, meg tudtam maradni jónak, a gyermeki huncutság állítólag még ott van a szememben, így ha még egyszer az indiánok földjén járok, nem mondhatja rólam senki majd, hogy nem maradt meg tiszta szívűnek. 

A történetet Főzy Vilma néprajzkutató emlékei alapján, írta Kosztin Emese.

A riport nem jöhetett volna létre Szlameniczky Anna, a Szanna.hu tulajdonosa támogatása nélkül. Köszönjük, hogy velünk vagy, hogy együtt adunk hangot csodás emberek történeteinek.

Forrás:

*1 http://www.matud.iif.hu/02sze/borgos.html

*2 https://cultura.hu/kultura/boglar-lajos-legszebb-targyai/