Néha úgy lennék pillangó!

Vadnak látom, megszelídíthetetlennek, de közben gyengédnek és odaadónak. Mintha két nő élne benne, a kalandornő és a gondoskodó anya, akinek kezei tűpontos fegyelemmel és figyelemmel bánnak az üveggel. Üvegművész. Ő Balogh Eszter, vagy ahogyan sokan ismerik: ÜvegesEszter.

Néha úgy lennék pillangó! Csak gondolnék egyet, kinyitnám a szárnyaimat, és elrepülnék. Bárhova, fel a magasba, széllel szemben vagy épp a széllel kegyesen, hagynám, hadd repítsen. Biztosan sokan vannak úgy, mint én: néha egy másik életről fantáziálok, néha máshol másvalaki lennék. Nem azért, mert nem szeretem az életem, hanem csak azért, mert egyszerre vagyok vad és szelíd, egyszerre él bennem a kalandornő és a gondoskodó anya.

A pillangók egy olyan élethelyzetben hoztak nekem megváltást, amikor már lassan fél éve nem volt egy nyugodt éjszakám, amikor úgy megbántottak igazságtalanul szakmailag, hogy majd belehaltam. A munkám volt a mindenem. Most is az, de gyerekek nélkül nem létezett számomra más. Üvegműves vagyok, és igen, azonosulok a munkámmal. Ha bárki azt mondja, ez hiba, igazat adok neki, de akkor sem tagadom, mert annyi örömet, önfeledtséget és szeretetet kapok és adok általa, amit úgy megszoktam, mint a levegőt: nélkülözhetetlen az életemhez.

A pillangó ógörögül pszükhé, ami azt jelenti: lélek.

Számomra a természet legelbűvölőbb átalakulása, ahogyan egy csúszó-mászó, szőrös, csúf kis hernyó pillangóvá változik. Ebben az egész élet benne van: a megfoghatatlanság, a remegő libbenés, a lélek fejlődése és újraéledése. Az állandó változás.

Az első pillangómat a Balaton partján álmodtam meg, és a gyerekeimnek készítettem. Apró volt, masszív, színpompás szárnyakkal. Azóta is határok nélkül, mint ahogyan a víz csobban, úgy játszom rajtuk a színekkel. A világ összes színét szeretem és megfestem az üvegeimen. Bátran kísérletezem, mert a színek meglepő harmóniát alkotnak az üvegen. Merészen keverem rajtuk az óaranyat tűzpirossal, smaragdzölddel, sápadt kékkel, ibolyalilával. Általuk, velük repülök én is.

Mindez 1990-ben kezdődött, amikor Sopron kertvárosában és a nagymamámnál Pusztacsaládon, vagy idősebb ismerősöknél régi házak padlására kapaszkodtam fel, porban mászva, elszántan, őrült kíváncsiságtól hajtva. Emlékszem a várakozással teli izgalomra, ahogyan az utolsó lépcsőfokról elém tárul a padlás titokzatos, szűk tere, ahogyan vadul, mégis félve értem hozzá a rég elfeledett ládákhoz. Izgatott, hogy vajon mit rejtenek az ósdi, poros dobozok. Vonzottak a régi tárgyak. Legtöbbször megsárgult fényképeket, régi használati tárgyakat találtam, amelyeket szépen letisztogattam, megszabadítottam az évek során rájuk rakódott portól, piszoktól.

Olvass tovább: https://kepmas.hu/hu/neked-elmeselem-balogh-eszter-uvegeseszter-uvegmuvesz-neha-ugy-lennek-pillango