Sose gondoltam, hogy elvált nő leszek.

Egy házasságnak sosem úgy lesz vége, hogy valaki felkel egy reggel és azt mondja, nem szeretlek többé, elválok, elköltözöm. A folyamat jóval korábban kezdődik. Bogár Zsuzsa tanácsadó szakpszichológus és családterapeuta, Válásterápia című könyvével kapaszkodót nyújt mindazoknak, akik már eljutottak addig a pontig, hogy a válás megfogalmazódott bennük, de szeretnék úgy irányítani a folyamatot, hogy az ne traumatizáló, hanem együttműkődő legyen, hogy a legtöbbet hozhassák ki ebből az új élethelyzetből.

„Sose gondoltam, hogy elvált nő leszek.” – mondtad nekem a beszélgetésünk elején. Hogyan lett mégis, ez a sokunkat érintő és foglalkoztató téma életed meghatározó eseménye?

Összetartó családból származom. Olyan családból, ahol nemcsak a szüleim, a nagyszüleim is több, mint ötven éve házasok. Bennem az a kép élt, hogy ez az élet rendje, hogy történjék bármi, te kitartasz, maradsz, elviselsz és ha kell újjászületsz a másik mellett. De ahogyan az ember felnő, megtapasztalja, hogy ez ennél jóval bonyolultabb. Számomra a házasság evidencia volt. Amikor szőke copfos kislányként hasonfekve naplót írtam arról álmodozva, milyen is lesz az életem, elképzeltem a békés kertvárosi kertes házat, rózsabokrokkal, fügefával, terasszal, ahol a nagy körasztalt mind körbeüljük, miközben a gyerekek a kertben szaladgálnak, hogy amikor a férjem hazatér, nem lesz annál semmi sem fontosabb, minthogy átöleljen és beszélgessen velünk. Idilli, mondhatni cukormázasan egyszerű boldogságról álmodtam. Arról, hogy egy végtelenül szerethető feleség és anya leszek. 

És mindez meg is valósult egy darabig…

Amikor mi házasodtunk, még önmagunkat sem ismertük, nemhogy a másikat.

Húsz éves voltam, amikor megismertem az eljövendő férjemet. Türelmetlen voltam, éretlen, és rendkívül vágytam egy társra. Kerestem az elképzelt boldogságot, valakit, akivel megvalósíthatom a gyerekkori álmot. És ehhez akkoriban bőven elég volt annyi, hogy vele természetesen jó volt együtt lenni. Nem volt szenvedélyes a kapcsolatunk, de úgy éreztem, kiegészítjük egymást. Nyugodt ember volt, ami az én impulzív természetemhez tökéletesen passzolt. Ő pedig meglátta bennem a gondoskodó felet, aki ölel, kifejez, biztonságot nyújt. Elkezdtünk kötődni egymáshoz és ő pár hónappal később azt mondta, szeretné, ha én lennék a gyerekei anyja. Összeházasodtunk.

Nekem mindig is fontosak voltak a rituálék, hogy szimbolikusan is megünnepeljük, itt most valami szorosabbra fűződik közöttünk. Felépítettünk egy családi házat, beköltöztünk, majdhogynem megvalósult a naplóbeli leírás. Majd megszülettek a gyerekek, de már az első gyerekünk születése előtt volt köztünk egy állandósulni látszódó probléma, a férjem mérnökként bekerült egy multicéghez vezető pozícióba és beszippantotta őt a multi világa. Egy darabig elfogadtam, arra gondoltam, ez csak átmeneti időszak. Beleesetem abba a hibába, hogy elhittem, ez majd másként lesz, ha így vagy úgy lesz, ha készen lesz a kertünk, ha megszületik a második gyermekünk. Majd elkezdett nyomasztani a kiszámíthatatlanság, emésztett a magány, fájt az egyedüllét. Lassacskán úgy éreztem, a két gyereket anyukámmal nevelem. Elkezdtem kifelé panaszkodni, ahol és akinek csak tudtam. Ez is belehergelt abba, hogy még feketébbnek lássam a történteket. Próbáltam a férjemmel is beszélni, de ő akkor még hárította a témát. Megszállottan bíztam benne, hogy majd változik a kapcsolatunk, de rengeteget voltam egyedül, lelkileg is. Két éves volt a fiunk, négy a lányunk, amikor úgy döntöttem:

„Jól van akkor Bogár Zsuzsi, tudod mit? Mostantól tekints úgy magadra, mintha  egyedülálló anya lennél két gyerekkel, akkor nem csalódsz.”

Ez működött, onnantól kezdve, hogy ezt ki tudtam mondani magamnak, nem vártam el semmit, mindent úgy csináltam, ahogy a saját kereteim között tudtam és akartam. Nem vártam már, hogy hazaérjen vacsorára, hogy esténként beszélgessünk, többé nem kerestem a lopott órákat, hogy együtt legyünk. Csak ennek az egésznek lett egy másik oldala, kinyílt számomra a világ. Elhidegültem, bezártam és kezdtem elszakadni… Elkezdtem az egyetemen a szakképzést, belevetettem magam az életbe. Ekkoriban éltem meg azt, amit más megél a húszas évei elején. Amikor mindez kiderült, a férjem azt mondta, három opciónk van, megpróbáljuk rendbe hozni, nyitott házasságban élünk, vagy elválunk. De nem létezett számomra a válás lehetősége. Egy évig próbáltunk összekapaszkodni, mindent beleadni, de nem sikerült. 

Hogyan változott meg önmagadról, a házasság fogalmáról alkotott kép benned a válás során?

Abban erősített meg ez az élethelyzet, hogy lehet változtatni és ki lehet lépni valami olyanból, amiben nem érzem jól magam. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell tenni azért, hogy változtassunk, de fontos felismerni, hogy van az a pont, amikor már ez a lehetőség sem adott. Nem kudarcként éltem meg, ahogy sok embertől hallom, hanem éppen ellenkezőleg:

bátornak éreztem magam. Erős nőnek, aki ki tud állni és képes tenni önmagáért. 

Hogyan viszonyultak a váláshoz a szüleid?

Amikor kiderült, hogy válunk a férjemmel, mindkét nagymamám színt vallott arról, hogy az ötven évnyi házasságuk alatt nem egyszer fordult meg a fejükben a válás gondolata, ha ez akkoriban elfogadott lett volna. A szüleimnél is most, idősebb korukra látom, hogy megvan bennük az a társ-ság, amit én igazán annak nevezek, és amit én Péterben, a második férjemben megtaláltam. Nem meséltek konkrétumokat az ő krízisükről, de a parentifikáció, a „szülősítés” megjelent a szüleimmel való kapcsolatomban gyerekként. Volt, hogy mindkettejüket én vigasztaltam, és ha nem sikerült, bűntudatot éreztem, amiért nem tudtam segíteni rajtuk. Ez esetben bármennyire nincs rossz szándék a szülő részéről, sőt inkább egyfajta nyitottságot, érzelmi kötődést szeretne kialakítani a gyerekkel, nem tesz jót vele. Ezekben az időkben a szüleim valószínűleg távol voltak egymástól érzelmileg, ezért egymás helyett, velem osztották meg a fájdalmukat. 

A tavaly megjelent Válásterápia című könyvedben mégis azt írod, nem szabad attól félni, hogy a gyerek negatív érzelmeket lásson a szülőkön. 

Sok szülő úgy gondolja, hogy akkor van érzelmileg biztonságban a gyerek, ha nem lát otthon vitákat, veszekedéseket. Pedig nem feltétlen ezek a történések azok, amelyek megijesztenek egy gyereket, sokkal inkább az, ha fogalmuk sincs arról, mi történik körülöttük.

Ha a szülők válási krízist élnek meg, végig sírják vagy végig veszekszik az éjszakát, de napközben eljátsszák a boldog családot, csak azért, hogy a gyerekeknek jó legyen, ezzel átverik, és egy állandó hazugságban tartják a gyerekeket, akik  nagyon érzékenyen reagálnak az érzelmi disszonanciára.

Anya erőltetett mosolya mögött tűpontossággal mérik fel anya szomorúságát, ami a szeméből, mozdulataiból, mimikájából sugárzik. A fájó érzelmek is az élet részei, hozzátartoznak a mindennapjainkhoz. Egy gyerek pedig a szülei érzelmein és reakcióin keresztül tanulja a világot. Ahhoz, hogy a későbbiekben ő is megtanulja kimutatni és kezelni ezeket az érzéseit, nagyon fontos, hogy a családi közegben találkozzon velük. És ez nem azt jelenti, hogy a részletekbe is be kell avatni őket, de az fontos, hogy az ő szintjükön igenis megosszuk velük azokat a dolgokat, melyek az ő életüket is érintik. A gyerek mindig megérzi, ha a szülők rejtegetnek valamit. A fejében lévő kis hézagokat pedig fantáziával tölti ki, amik akár sokkal rémisztőbbek lehetnek, mint a valóság.

De esetben akkor igen nehéz meghúzni a határt azzal kapcsolatban, hogy mikor nem lépjük át a parentifikáció határvonalát…?! 

Igen, ezért fontos, hogy a szülő, ha ki is mutat negatív érzelmeket, éreztesse a gyerekkel, hogy ő ezt tudja kezelni, uralja, és vissza tudja billenteni magát. És természetesen az az ideális, ha a visszabillenés után tudnak is róla beszélgetni, például, hogy azért sírtam, mert szomorú voltam ezért vagy azért, de végül az nyugtatott meg, hogy erre vagy arra gondoltam. Ezzel a gyereknek még egy jó mintát is adhat a szülő arra vonatkozóan, hogyan tudunk egy nehéz érzelemmel megküzdeni.

Sam R. Hamburg írja A boldog párkapcsolat titkai című könyvében, hogy „A boldog házasság kulcsa elsősorban a megfelelő társ kiválasztása. Ennek olyannak kell lennie, akivel alaposan összeillesz.” De mit jelent összeilleni valakivel? Mit jelent neked a társ szó? És te végül hogyan találtál rá arra a valakire, akivel végérvényesen összeillesz? 

Petivel, a második férjemmel, a kapcsolatunk barátságnak indult. Én a válás után éppen egy se veled-se nélküled kapcsolatban vergődtem, és Peti volt az, akinek a vállán kisírtam magam, aki meghallgatott, figyelt rám, erőt adott. Egy idő után azt kezdtem érezni, hogy mérhetetlen nyugalmat és biztonságot élek meg már akkor is, ha csak beszélek vele, ha pedig találkoztunk úgy figyelt rám, mint még senki. Éreztem, hogy érdekli és fontos neki, hogy mi van velem. Pontosan emlékszem a helyzetre és arra a katarzisra, amikor jött a felismerés: ő az. Így lett a barátságból szerelem, és a társságnak egy olyan szinten való megélése, amit senkivel sem éltem meg előtte. Amit talán mindig is kerestem, úgy, hogy nem is tudtam igazán, hogy mit keresek. Amikor TÉNYLEG érzed, hogy ott a másik, amikor mindig számíthatsz rá, amikor tudod, hogy segít, ha baj van, érzed, hogy elkap, ha zuhansz, megtart, megtámaszt, figyel, elfogad. Mikor felvállaltuk a kapcsolatunkat bármilyen körben jelentünk meg így együtt, akár az ő barátai vagy családja körében akár az én oldalamon különféle társaságokban, mindenhol sugározták vissza ránk az emberek valószínűleg azt, ami belőlünk sugárzott feléjük, és nem is az a lényeg, hogy miket mondtak, hanem amit a tekintetükben láttunk, hogy na, igen, ők megtalálták a másik felüket. 

Anyai nagyapámnak, akivel nagyon szerettük egymást, volt egy híres gyógynövényekből készült zöld dió itala, aminek a barátai a csodájára jártak, azt mondták, ettől olyan fitt még kilencven évesen is. Mindig mondogatta, hogy majd megosztja a receptjét, de sosem tette meg, olyan volt, mintha senkit nem talált volna érdemesnek arra, hogy elárulja a titkát. Mikor megismerte Pétert, kérdezte „Zsuzsikám, komoly a dolog?” Látta rajtam a választ. A legközelebbi találkozásnál, mindenki meglepetésére azzal fogadott minket, hogy „Na Petikém, akkor írjad, mondom a receptet.” Rá egy hétre meghalt. Olyan volt, mintha megnyugodott volna, hogy már nem csak a recept, hanem én is jó helyen vagyok.

Bár a válásom után sokáig azt gondoltam, biztos, hogy többet nem megyek férjhez, Petivel nem volt kérdés, hogy a kapcsolatunkat megerősítjük a házasságkötés szimbólumával. Mikor az esküvőnket szerveztük és állítottuk össze a vendégek listáját három fő kritérium volt: elfogadják a válásainkat és a kapcsolatunkat, örülnek nekünk és tudnak mosolyogni. Hatvan ember ünnepelt együtt velünk azon a napon és elmondani nem lehet milyen szeretetenergiaáramlást éltünk meg egész este. 

2017-ben egy nem hagyományos családformában élő célcsoport számára hoztatok létre támogató szervezetet, a Mozaikcsalád Központot – a témával kapcsolatban két könyved is megjelent, az egyik a Mozaik a családom– ezt követte a Válásterápia. Mi volt a célod a könyvvel és mit értesz a válásterápia fogalma alatt? 

A mozaikcsaládokkal folytatott munkámból és visszajelzéseikből jöttem rá, hogy milyen lényeges arról is beszélni, azzal is foglalkozni, hogy mi van a talajszint alatt, amire az a két ember, aki ilyen formán kapcsolná össze a családját, szeretné letenni az alapkövet. Mert bizony a felépített építmény stabilitása és biztonsága nemcsak az alap minőségétől függ, hanem attól is, hogy ezt az alapot milyen talajra helyezzük és, hogy vajon a talaj alatt mi található. Mert ott található a múlt. Ahol az esetek többségében van egy válás. És ez a válás a hozzám segítségért forduló mozaikcsaládok esetében nagyon ritkán volt olyan, ami után a talaj szépen elsimult volna, és megfelelő terepet biztosított volna az építkezéshez.

Legtöbbször a válás egyenlő volt a háborúval, a csatatérrel, a játszmákkal, a szégyennel, a kudarccal, megalázottsággal, az emberi méltóság teljes sárba tiprásával.

Ez pedig olyan sebeket okozott a váló felek lelkében, melyek ránézésre talán begyógyultak, de ha egy kicsit megkapargatta őket valami vagy valaki, már rögtön ömlött ki belőlük a genny és a fájdalom. A talajszint alatt ott volt a sérülés, a szenvedés, a régi játszmák rossz beidegződése, amelyekre hiába húzunk egy vékony földréteget, akkor is ott lesznek, és veszélyeztetik az újra felhúzott épület biztonságosságát.

Így arra jutottam, fontos ahhoz is segítséget nyújtani az érintetteknek, hogy hogyan lehet jól válni. Mert ha két önmagáért és a gyermekeiért is felelős, tudatos ember életében történik meg a válás, akkor lehet úgy válni, hogy ez az élet esemény nem egy trauma lesz az érintettek életében, hanem egy krízis. A válásterápia pedig nem arról szól, hogy hogyan mentsük meg a házasságot, hanem arról, hogy hogyan mentsük meg a válást.

Hogy ne trauma, hanem krízis legyen a válás, de mi a különbség a kettő között?

Krízis esetén olyan megváltozott élethelyzetbe kerülünk, amikor az addig megszokott megoldásmódjaink, szeretteink, mindennapi életünk megváltozik. Lelki fájdalmat élünk meg amiatt, hogy elveszítjük mindazt, ami eddig volt, és felüti a fejét a szorongás, labilitás, mert nagyon nem látjuk még, hogy mindezek után hogyan lesz. Kiszolgáltatottnak, tehetetlennek érezzük magunkat, szétesünk, először azt sem tudjuk mihez kezdjünk ezzel a változással, de fontos, hogy tudjuk, van élet ezután is.

A krízis fejlődést, megújulást is hozhat az életünkbe. A trauma esetén viszont szétesik a világunk, összeomlik, értelmetlenné és értelmezhetetlenné válik minden.

Személyiségünk darabjaira hullik, egy része bezáródik, elszigetelődik a többitől, hordozva tovább magában a traumát, ami ott ketyeg bennünk, mint egy időzített bomba. Fontos felismerni, hogy nagy részben rajtunk múlik, hogy egy válásból krízis vagy trauma lesz számunkra és gyermekeink számára.

Tehát a válás nem egyértelműen traumatizáló esemény.

Vannak az életben olyan események, mint például egy tragikus autóbaleset vagy egy természeti katasztrófa, ahol a szemünk láttára veszítjük el szeretteinket, ezek megkérdőjelezhetetlenül a trauma kategóriába sorolhatók, hiszen minden egészséges lelkű embert olyan szinten viselnek meg, amely traumatizáló. De a válás által hozott változással meg lehet küzdeni emberi módon is, közösen megegyezve, együttműködő szülőtársakként. Érdemes lenne felnyitni a szemünket arra, hogy igenis vannak békés válások is, csak ezek nem olyan hangosak, nem olyan drámaiak, mint a botrányos kimenetelűek, másrész az is fontos, hogy számtalan olyan házasság van, ahol a családtagok életébe befészkelő feszültség lassan ölő méregként hosszútávon sokkal traumatizálóbb módon hat, mint egy válási krízis.

Mikor „ébredünk” fel időben? Mikor tudjuk még megváltoztatni a kapcsolatunk rossz irányba haladását?

Az első olyan napon, amikor ott van bennünk valamiféle feszültség, rossz érzés és azt nem mondjuk ki, inkább elhallgatjuk, elnyomjuk.

Mit kezd a ma embere a szerelem elmúlásával?

Először is érdemes feltenni a kérdést: mi a szerelem? Gyakori, hogy a kliens meséli, megismerkedett valakivel, akivel nagyon jól érzi magát, de nincs az a szerelemérzés. Amikor elkezdjük boncolgatni, hogy valójában mit is értünk szerelem alatt, a legtöbben olyan érzéseket sorolnak fel, melyek sokkal inkább a félelemről szólnak (izgalom okozta gyors pulzus, remegő lábak, zavarodottság) – miközben az érett szerelem jellemzői sokkal inkább a nyugalom, a biztonság, az intimitás, melyek ha megvan a mindennapi közelség, sokkal maradandóbbak, mint a kamaszos, éretlen szerelem.

Azt írod, „ha mindennap öt percet szánnánk arra, hogy megkérdezzük magunktól: “valóban jól érzem magam ebben a kapcsolatban?”, majd ezt a kérdést a másiknak is feltennénk, nem történne meg az eltávolodás”. Ha csak öt percről van szó… Miért nem tudunk erre figyelni?

Elsodor az élet, a hétköznapok, a teendők. A beszélgetés elmarad. „Nem baj, majd holnap, majd a hétvégén.” A házaspárok gyakran nem kapcsolódnak egymáshoz csak a gyerekekkel kapcsolatos logisztika mentén, a család menedzselése miatt. Pedig a párkapcsolat legfontosabb alappillére a kommunikáció, ami nemcsak azt jelenti, hogy beszélek a másikhoz, és a másik is hozzám, hanem azt, hogy mindkét fél értő figyelemmel tud a másik felé fordulni, képes befogadni mindazt, amit a másik mond neki, és képes a másikkal érzékeltetni azt, hogy ott van, hogy figyel rá. Ehhez elengedhetetlen az is, hogy kíváncsi legyen a másikra, akarja megismerni a másikat, érdekelje, hogy mi van vele, hogy miket hoz a múltjából, milyen gondok nyomasztják, mit tölti el örömmel és boldogsággal. A lángoló szerelem időszakában ez sokszor nagyon működik, huszonnégy óra is kevésnek tűnik ahhoz, hogy az élet nagy dolgait megbeszéljük egymással. 

De akkor hova tűnik mégis mindez? 

Születnek a gyerekek, ott a háztartás, építeni kell a karriert és az egzisztenciát, mindenki fáradt, elcsigázott, nemhogy kíváncsi nem tud lenni a másikra, de szinte beszélni sincs kedve, amikor nyúzottan hazaérkezik a munkából. Pedig lehetne kotorászni kicsit az emlékekben: a beszélgetések, annak megélése, hogy látom a másikon, hogy figyel, az a tapasztalás, hogy kimondhatom ami aktuálisan nyomaszt vagy aminek örülök, nem fárasztó, éppen ellenkezőleg: nagyon feltöltő is rengeteg energiát tud adni a továbbiakhoz.

Nagyon sok párral találkoztam, akik tizen éves házasság után ültek ott nálunk párterápián, de igen csak homályos ismereteik voltak a másik életéről. Volt, ahol szándékosan nem is beszéltek a múltról, mert minek? Pedig minden ember a múltjából lesz az, aki. Minden inger, minden kapcsolat, minden élethelyzet formál minket, ezek által leszünk olyanok amilyenek. Ismerni a másikat azt jelenti, tudjuk róla mi formálta olyanná amilyen.

Miért nem tudunk jól figyelni egymásra? 

Akkor tudunk jól figyelni a másikra, ha mi magunk rendben vagyunk.

Nekem is sokkal inkább flow élmény egy terápiás ülés, ha én rendben vagyok, mint akkor, ha valami nyomaszt. Az, hogy félre tudjuk tenni a saját dolgainkat, hogy egy kis időre be tudjuk tenni őket egy dobozba, lezárjuk, és arra az időre csak a másikra tudjunk figyelni, egy képesség, ami fejleszthető. A figyelem, az odafordulás az egyik legfontosabb. A figyelmen keresztül tudjuk legjobban megadni az érzelmi biztonságot. Akire figyelnek, az érzi, hogy fontos, hogy törődnek vele.

Rád ki tud így figyelni?

A férjem, Peti és ez mérhetetlen biztonságot és szeretetélményt jelent nekem.

A beszélgetést Bogár Zsuzsa tanácsadó szakpszichológussal, Kosztin Emese készítette.

A riport nem jöhetett volna létre Szlameniczky Anna, a Szanna.hu tulajdonosa támogatása nélkül. Köszönjük, hogy velünk vagy, hogy együtt adunk hangot csodás emberek történeteinek.

A beszélgetés részleteket tartalmaz Bogár Zsuzsa Válásterápia című könyvéből.