Végül önmagaddal találkozol.

Sweet sixteen, azaz “Édes Tizenhat” – zengi Billy Idol baritonja és mi vidáman dúdolunk vele, mert a tizenhat bájos, a tizenhat üde, harmatos, elragadó… kellene, hogy legyen. Latin Amerikában ez az életkor a “Quinceanera” ünnepével veszi kezdetét, amikor a lányok virággá nyílnak, tornacipőjüket magas sarkúra cserélik és első báli táncukat lejtik apjukkal, mi több az édesapa áldásával lépik át új életük küszöbét. 

Lássuk be, délen tudnak valamit arról, hogyan válhat egy kislány, önmagát csodálni képes fiatal hölggyé. Kicsit halkabban kérdezem, vajon mi is ilyenek voltunk?  A mai negyvenes, ötvenes korosztály, és a többiek? Tizenhat évesen, nekem valahogy ritkán volt kedvem mosolyogni. Kollégiumi éveim kamasz viharaiban nem találtam örömet sem a világban, sem bimbózó nőiségemben.

1991-et írtunk. 

Ugyanebben az évben, az ország másik végében, hozzám hasonlóan egy másik édes tizenhatos is kritikusan méregette magát a tükörben. Egy miskolci lány, akinek azt mondta valaki: “Te úgysem fogsz tudni lefogyni soha!”

A szó erős fegyver. Ha betalál, nem tágít. Léket vág az ember agyába, de még a szívébe is. Ezt a másik lányt, Lukács Lizának hívták. Őt persze nem olyan fából faragták, hogy feladja, amit egyszer a fejébe vett. Még ugyanabban az évben harmincnyolc kilóra fogyott. 

Ma, három évtizeddel később, Dr. Lukács Liza szakpszichológus azt vallja, a kamaszkori anorexia mindig egy sikeres diétával kezdődik. A pályát nem ezért választotta, jóval korábban elhatározta, pszichológus lesz és ezt az álmát – a fogyásához hasonlóan – a rá jellemző szívós kitartással és kemény munkával váltotta valóra. Ma sikeres terapeuta, országszerte keresett előadó, aki az étkezési zavarok és az ebben elsődleges szerepet játszó szülői minták szerepét hangsúlyozza. Sikerlistás könyvei, a “Hogyan szeretsz”, “Az éhes lélek gyógyítása” és a “Lenyelt vágyak” mellett a “Lehet máshogy” blog írója. Jelenleg új könyvén dolgozik, de nyíltan beszél személyes érintettségéről, élete mérföldköveiről és arról, hogy szülőként milyen hozott étkezési szokásokat fontos felülbírálnunk.

“Úgysem tudsz lefogyni”. Ez volt az utolsó csepp a pohárban? 

Amikor az ominózus mondat elhangzott, én már jó ideje kaptam mindenfelől a súlyomra vonatkozó becsmérlő megjegyzéseket, a gimnáziumban, a rokonságban és a családomtól is. Ekkor már két éve próbáltam lefogyni. A nővérem vékonyabb volt nálam, így az én csekély túlsúlyom miatt, otthon is jellemzővé vált a csipkelődés, ami persze fiatal lányként nálam egyre drasztikusabb ételmegvonáshoz vezetett.

Tizenhét évesen végül tényleg ez a mondat tette be a kaput, attól fogva már nem diétáztam, hanem egyszerűen semmit nem ettem.

Másfél évig éltem 37-40 kilóval és bár éreztem, hogy ez kevés, de hárítottam, nem akartam újra meghízni. Azt pedig nem tudtam, hogyan és mit egyek ahhoz, hogy se kórosan sovány, se túlsúlyos ne legyek. Ilyen alacsony súlynál eljön az a pont, amikor már hiába eszel, nem mozdul felfelé a mérleg nyelve. Legalábbis egy darabig.  

Rám sem lehetett ismerni, még a harmincnégyes ruhák is lógtak rajtam, én mégis örültem. A vékony testalkat jóval vonzóbb volt számomra, mint bármely étel, amiről le kellett mondanom.

A környezeted hogyan reagált a hosszan tartó állapot láttán, és te? Tisztában voltál vele, mi történik veled? 

Egy idő után már sejtettem, hogy anorexiás vagyok, csak nem akartam, hogy ezt más is észrevegye. Azt szerettem volna, ha békén hagynak és ez remekül sikerült, mivel az orvosok akkoriban még nem ismerték fel ezt a betegséget. Bár Miskolcon már működött egy evészavar részleg a pszichiátrián, de odáig nem jutottam el. Ehelyett hajhullással és más szövődmény tünetekkel jártam a rendelésekre, sőt még pajzsmirigy vizsgálatokat is végeztek rajtam, de egyetlen orvos vagy alternatív gyógyász sem tudott segíteni. Az alapprobléma rejtve maradt. A szüleim sem sejtették, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Kérleltek, hogy egyek többet, aggódtak értem és bogarat ültettek a fülembe, hogy most már nyugodtan ehetek, mert úgyis sok időbe telne visszahízni. Persze ez nem így van, az étel ugyanolyan csábító egy anorexiás, mint egy túlsúllyal küzdő számára, ezért ha a háttérben húzódó okokat nem kezeljük, akkor nagyon gyorsan át lehet esni a másik végletbe. A kiváltó okok között vannak hasonlóságok, szemben a külvilág teljesen eltérő megítélésével. 

A vékonyka testalkatodon kívül volt ennek számodra bármilyen pozitív hozadéka? Érez az ember büszkeséget, hogy most végre sikerült és többé senki nem szólhat meg a kinézetem miatt?

Innentől kezdve a családomban nem mertek többé megjegyzéseket tenni rám. Még akkor sem, amikor később ismét meghíztam. Korábban örök téma volt, ki hogy néz ki, mit eszik, mit nem eszik, elég finom-e az étel, sok van, vagy kevés. Gyakran minősítették az étkezésemet, a külsőmet, ahogy ez sajnos sok családban szokás. Később, miután ráláttam ennek a hátterére, végre ki tudtam mondani, hogy ez így nem helyes, ebből én nem kérek. A kérdésedre válaszolva igen, örültem, hogy nem néznek bele a tányéromba és nem kritizálnak többé. Jobban észrevettek, többet figyeltek rám, kevesebb volt a konfliktus. Gyengédebben bántak velem, megszűntek a túlzó elvárások. Közben lassan magam is kezdtem elhinni, hogy most már bármit ehetek, úgysem hízom meg, vagy meg fogom tudni állítani egy ponton a testsúlyomat.

Majd falásrohamok törtek rám és a túlevésnek köszönhetően tizenkilenc éves koromra visszatért a rettegett túlsúly. Nyolcvanöt  kilóval jelentem meg a miskolci pszichiátrián. Beismertem, szakszerű orvosi ellátásra van szükségem.

Ha arra gondolok, hányan vannak, akik egész életükben komoly étkezési problémákkal küszködnek, egészen megdöbbentő, hogy egy ilyen fiatal lány önállóan kér segítséget, ráadásul a kilencvenes évek közepén, amikor még nem lehetett elegendő információhoz jutni.

Én már jóval az anorexia előtt eldöntöttem, pszichológus leszek, így a segítségkérés természetes volt a számomra. Azt hittem kíváncsiak lesznek rám és megtaláljuk közösen a megoldást, de nem egészen így történt. Nehezen kaptam időpontokat, az orvos többször letagadtatta magát, a konzultációk szűkre szabottan zajlottak. Felvont szemöldökkel érdeklődtek, hogy egyáltalán mit keresek itt. Bulimiás nem voltam, a korábbi anorexia nem volt nyomon követhető, így még az a kérdés is elhangzott, hogy “Mikor fog már úgy idejönni, hogy jól van?” Nehéz volt ezt feldolgozni. Ott jöttem rá, hogy talán másként is lehetne ezt csinálni és több figyelmet érdemelnének a túlsúlyos páciensek is, hiszen a súlytöbblet az evészavarok és az elhízás előszobája is. Másfelől, ha a pszichológiai hátteret nézzük, komoly elakadások lehetnek a személyiségfejlődésben, kapcsolati és kommunikációs zavarok a családban már kora gyermekkortól kezdődően. A súlygyarapodás nem állt meg, úgy éreztem, hogy nem tudom kontrollálni, ami velem és bennem történik, emiatt lehangolt voltam, de a családom, a barátaim annyit észleltek ebből, hogy “sosem mosolygok”. Ez zavarta őket, de az iránt nem érdeklődtek, hogy mi lehet ennek az oka. A túlsúlyt általában nem tartják akkora problémának, mert nem tudják és nem is gondolnak bele, hogy a háttere lélektani szempontból jóval bonyolultabb, mint amit egy-két odavetett jótanáccsal, mint pl. “fogyj le”, “sportolj többet, egyél kevesebbet” meg lehetne oldani. Az evészavarom mások számára láthatatlan volt, a külvilág reakcióinak semmi köze nem volt a valódi állapotomhoz. Később felkerestem egy drága magánrendelést is, de ott sem jártam sikerrel, a tetejébe alig három alkalmat fizettünk ki, amikor otthon már arról faggattak, “mikor leszek végre jobban”. Nem adtam fel még ezután sem, kerestem a segítséget, de a legtöbb pszichológus és pszichiáter kerek perec megmondta, hogy nem ért az evészavarokhoz. Az volt a koncepciójuk, hogy ha más témákon dolgozunk (pl. önismeret, határhúzás, konfliktuskezelés), akkor előbb-utóbb kilyukadunk az evészavarhoz is. Ez azóta is a leggyakoribb zsákutca az evészavaros és túlsúlyproblémával küzdő páciensek kezelésében. Ezek a témák egyébként mind fontosak az evészavarokban, azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni az evéshez való viszonyt sem, hiszen tünetként beszédes, fontos jelzőértéke van.

Az evészavaros és túlsúlyos emberek a tüneteikkel kommunikálnak a környezetük felé, ezért a terapeutának is fontos megfejtenie, megértenie azok üzenetét. 

Időközben a fővárosba kerültél és megkezdted tanulmányaidat az ELTE pszichológia szakos hallgatójaként. Mit hoztak számodra az egyetemi évek? Jót tett ez a nagy változás vagy még inkább érezted az elszigeteltséget?

A súlyproblémák továbbra is megnehezítették a mindennapokat. Egy étkezési zavarral küzdő ember beszűkült tudatállapotban él, folyton azon aggódik mit ehet, miről mondjon le, mennyit fogyott vagy hízott. Állandóan kényelmetlenül érzi magát a testében, emiatt elszigetelődik, nem tud kapcsolódni másokhoz, nem tud az életkorának megfelelő célokat kitűzni. Hosszú ideig egyetlen cél lebegett a szemem előtt, hogy újra vékony legyek. Egyszer már sikerült, gondoltam, hát miért ne sikerülne újra? Nagyon frusztráló tud lenni ez az állapot, mert az ember folyton csalódik önmagában, ami egy állandó belső konfliktusforrást és az ebből fakadó elszigeteltséget is magával hozza. Hosszú út vezetett a gyógyulásig, nagyjából a negyedik év tájékán zárult le nálam ez a korszak. Elolvastam Cooper: Farkaséhség című önsegítő könyvét. Ez egy jó villanása volt a miskolci pszichiátriának, ezt ők ajánlották az “evésproblémás” betegeknek. Ma már többet tudunk az evészavarokról, mint amikor ez a könyv született, és ez főleg bulimiásoknak szólt, de akkor szinte szívtam magamba a rám vonatkozó részt.

Egy könyv nem helyettesítheti a terápiát, de igenis tud olyat adni, amit a terápia nem. Olvasás közben is végső soron önmagaddal találkozol.

Ez nagyon fontos. Azért kezdtem el könyveket írni, mert a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy milyen sokat tud hozzáadni egy könyv a gyógyulási folyamathoz – különösen akkor, ha semmi más nem elérhető.

A veled készült interjúk során többször próbálták felépíteni mögéd azt a frappánsan csengő történetet, hogy volt egy lány, aki kigyógyult az anorexiából, majd elhatározta, hogy pszichológusként az evészavarok területére lépve segíteni fog a hozzá hasonlókon. Ez több ponton sem felel meg a valóságnak, hiszen egyrészt már jóval előbb tudtad, hogy milyen pályát fogsz választani, másrészt nem volt olyan egyértelmű, hogy melyik szakirány lesz a tiéd. 

Vidékről Budapestre kerülve először időbe telt megszoknom ezt az új közeget. A Pszichológia Tanszéken akkoriban főleg a budai elit képviseltette magát, nehezen tudtam beilleszkedni mind emberileg, mind tanulás szempontjából. A többiek egyetemi előkészítőn alapozták meg a tudásukat, gondtalanabbul kezdték az egyetemet, azonfelül engem kevésbé az elméleti dolgok érdekeltek, sokkal inkább a gyakorlat.

Apám egész életemben a hátrányos, és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekért dolgozott. Ez korán megalapozta bennem a szociális érzékenységet, ismerve a nehéz sorsúakért végzett segítő munka összes buktatóját.

Ez volt az a miliő, ahol otthon éreztem magam, velük nyaraltam, táboroztam. Apám valódi megszállott volt, így a családom élete összefonódott ezekkel a közösségekkel. Az egyetemi vizsgák során ügyesen kanyarítottam a témát ebbe az irányba, a tanároknak pedig általában tetszett ez a törekvésem, hiszen a hallgatók között keveseknek volt ehhez hasonló gyakorlati tudása. Kiselőadásokat tartottam, kutatásokat terveztem, sőt egyszer pont olyan iskolai modell tesztelésében vettem részt az egyik tanárom mellett, amiről többet tudtam, mint maguk a szervezők, hiszen édesapám már tíz évvel azelőtt ilyen iskolát alapított. Komolyan felmerült, hogy ez lesz az én választott szakterületem, végül mégis az étkezési zavarok mellett döntöttem.

A hallgatói évek alatt egyszerre sorsszerű és komikus helyzetbe kerültél egy az evészavarokról szóló konferencián. Ez is szerepet játszott a döntésedben?

Talán igen, de ez még korábban történt, újdonsült egyetemista koromban. Ez volt életem első tudományos konferenciája, Magyarországon az evészavarok témakörében is az első. Nagyon tetszett, hogy vannak emberek, akik ezzel foglalkoznak, hiszen akkor még nem kerülhettem ilyen közel az engem érdeklő szakmai területekhez. A megnyitót Túry Ferenc, a Borsod Megyei Kórház pszichiátriájának osztályvezető főorvosa tartotta, aki maroknyi csapatával már akkor is nagy szaktekintélynek számított, nem mellesleg a téma úttörőjeként tartották – és tartják ma is – számon. Utólag valóban sorsszerű fordulatként tekintek vissza arra, hogy aznap késve érkeztem, mert nem ismertem még Budapestet és eltévedtem. Túry fent ült a pulpituson néhány kollégájával és mivel nem volt elég férőhely, szólt és intett nekem, hogy üljek le mellé az emelvényen, mert ott még volt egy szabad szék. Ez volt az első személyes találkozásunk. A névtáblára pillantva tudatosult csak bennem, hogy ki mellett foglaltam helyet, miközben a csoporttársaim lentről néztek rám a közönség soraiból és azt hitték bennfentes vagyok. Az egész napos rendezvényen nem csak az előadás volt nagyon izgalmas és újszerű számomra, de részt vehettem csoportos esetmegbeszéléseken is. A későbbiekben, miután döntöttem a választott szakirány mellett, többek között ezen kollégákkal is dolgozhattam. Rengeteget tanultam tőlük. 

A kezdő pszichológusok helyzete nem olyan könnyű, mint azt laikusként gondolnánk. Liza egy irodában kezdett dolgozni, hogy a fővárosban maradhasson, s mit ad isten, Túry Ferenc professzor éppen akkor Budapesten folytatta a munkáját, így Liza az ő témavezetése mellett szerezte meg a doktori címet pszichológiából. Az étkezési zavarokban már nem volt érintett, de továbbra is kitartott a választása mellett, bár sokszor feltette magának a kérdést, vajon üldözi vagy keresi őt ez a téma? Ha Nyíregyházán volt egy beteg, Liza hétvégén utazott el hozzá vonaton, hogy beszélgessenek. A páciensek is szívesen meséltek neki, örültek, hogy valaki szakszerűen, érdeklődéssel és ítéletek nélkül fordul feléjük. 

A páciensek sokszor érezték, hogy az akkori orvosi ellátás nem mindig megfelelően viszonyul a problémáikhoz, a pszichológiai háttérrel nem eleget foglalkoznak, így nagyon szívesen segítettek. A mai napig azt vallom, hogy ne azért forduljanak hozzám, mert én is végigjártam ezt az utat, hiszen nem azért vagyok ott, hogy mutogassam magam. Hasznosabb lenne a terápia során inkább találkozni egy olyan emberrel, aki még mindig küzd, és évek-évtizedek óta nem tud kigyógyulni a betegségéből.  

Említetted, hogy a gyógyulásodat elősegítő “Farkaséhség” című könyv hatására kezdtél el írni. A pályád kezdetén volt ilyen témában elérhető szakirodalom? 

Végzős koromban inkább a nemzetközi szakcikkekhez tudtam nyúlni, akkor még kevés hazai publikáció jelent meg. Az evészavar egy új, dinamikusan fejlődő terület volt és úgy éreztem, lenne rá igény, hogy a laikusok is hozzáférjenek a kutatási eredményekhez. Túryék Miskolcon a kifejlett, klinikai szintű zavarokat kezelték, az én figyelmem viszont az évek során egyre inkább azok felé fordult, akiken “nem látszik” az evészavar. Például félig kigyógyult anorexiások vagy olyan normál súlyúak, akik mégis tovább szoronganak az étkezési defektusok miatt. Ha ennek a pszichológiáját nézzük, például az evéshez fűződő érzelmi viszonyt, akkor jelentős átfedésekkel találkozhatunk olyan értelemben, hogy min megy keresztül egy bulimiás, egy anorexiás vagy egy túlsúlyos/elhízott ember. Az evési késztetésük eltér azokétól, akiknek nincsenek evési-és súlyproblémáik.

A késztetés, mint alapvető kulcsmozzanat hogyan kapcsolódik össze az étkezéshez fűződő érzelmekkel? Mi történik ilyenkor túlsúly, vagy étkezési zavar esetén?

A késztetésnél – és itt függetlenül attól, hogy valaki vékony, vagy a bulimiásokra jellemzően hánytatja magát, vagy túlsúlyos – az étel jellemzői fogják meghatározni, hogy az egyén elfogyasztja-e vagy sem. Megeszi, mert épp finom, vagy kevés, vagy túl sok, vagy mert egyszerűen csak ott van még a tányéron, esetleg azért mert “csak most, csak neki készítették”.

Ránézel egy szelet sütire és jó esetben, nem jelent számodra semmit, ha épp nem vagy éhes és te döntöd el, hogy elfogyasztod-e. Ám ha kapcsolódik hozzá egy sor fontos érzés és élmény (pl. jutalom, megnyugtatás, elismerés, összetartozás), akkor az étel különösen vonzóvá válik, mintha megkaphatnád tőle mindazt, ami valójában hiányzik.

Megeszed és megkönnyebbülsz attól, hogy nem kell tovább azon feszengened, hogy lemondj róla. 

Pontosan, mert addig csak arra tudsz gondolni, hogy “jaj, meg ne egyem!” Egészséges viszonyulásnál viszont azt eszem ami jólesik, ami táplálja a testem, amit szeretek, és döntök arról, hogy szükségem van-e rá. 

Ha érzelmi hiányokat pótolunk az étellel, akkor nem hagyjuk abba amikor jóllaktunk, és éhesnek sem kell lenni ahhoz, hogy enni kezdjünk.

“Az éhes lélek gyógyítása” című könyvedet több, mint tíz éve írtad, ezzel jóval megelőzve a korodat, hiszen az emberek csak most, a transzgenerációs pszichológia megjelenésével kezdték el felismerni a hozott minták és az evészavarok közti összefüggéseket. Később azt a javaslatot kaptad, hogy írj inkább a gyermeknevelésről és a családi mintákról, mert az több embert érint. Erre kérdeztél vissza egy beszélgetésben, hogy “miért, az étkezés nem mindenkit érint?”

A Kulcslyuk Kiadó gondozásában aztán 2021 novemberében jelent meg a “Hogyan szeretsz? Kötődési sebeink gyógyítása” című könyv, ami újra az alapoktól kezdi a felvilágosítást. Érdekes látni, hogyan kúszott fel most mégis egyszerre mindkét írásod a sikerlisták élére. Azért álltál neki egy újabb könyv megírásának, mert végre megérett az idő arra, hogy a két téma – a kötődés és az evés – a köztudatban is közelítsen egymáshoz?

Hiszek a felismerés erejében, és bár ezek mind ismeretterjesztő kiadványok és nem önsegítő könyvek, mégis igyekeztem úgy fogalmazni, hogy a tartalom gondolatokat és érzelmeket is ébresszen, így hasson az olvasóra. Az ébresztő gondolatok képesek kapaszkodót nyújtani, amikor baj van, mert olyankor minden szalmaszál fontos lehet. Egy olvasóm szerint olyanok a könyveim, “mint egy tükör, ami körbevesz”, olyan impulzusok érnek a könyv elolvasása közben, amelyek fellebbentik a fátylat arról, amiről addig nem akartál tudomást venni, de a szíved mélyén tudod, hogy fontos.

Mit tehetünk, ha felismertük a saját beépült mintáinkat (vagy legalább egy részüket), említenél még néhány alapvető tudnivalót? 

A szülő első lépésként rendezze a saját viszonyát az étkezéséhez, önmagához, a testéhez, mert akkor nem fog bántó megjegyzéseket tenni, nem csíp a lánya fenekébe, hogy milyen “kis husi lettél” és nem kezd el panaszkodni, hogy egész nap a konyhában állt, mégsem eszik semmit a gyerek. Az olyan kommentárok, hogy – “Jaj, már így is olyan kövér vagyok, nem szabadna ennem, most mégis bűnözzünk kicsit..”, “Na ki lesz a kisangyal, te vagy a testvéred?” vagy “Legalább kóstold meg!” – mind olyan érzelmeket és elvárásokat csatolnak az evéshez, amelyek nem oda tartoznak. 

Mindig az egyénre szabott reakció vezet eredményre, a szülő jelen pillanatra való válaszkészsége a gyermeke felé.

Valóban nehéz rádöbbeni, ha nem kaptunk értő, a személyünknek szóló figyelmet a szüleinktől, majd arra, hogy valószínűleg ők sem kaptak a saját szüleiktől, de innen tovább kell lépni, eljutni önmagunkhoz és tisztába tenni, mit is adunk tovább a gyerekeinknek.

Ha egy szülő folyton arról mesél, hogy neki milyen volt régen, akkor tudattalanul húzza be gyermekét a saját fel nem dolgozott kötődési mintáiba. A “Nem is tudod, milyen jó neked” “Bezzeg az én gyermekkoromban…” kezdetű monológoknál csak az megy át, hogy nem vagyunk elég érzékenyek arra, amit a másik épp átél, ehelyett összehasonlítjuk az adott helyzetet a saját élményeinkkel, arra kényszerítve gyermekünket, hogy nyomja el magában a saját érzéseit és kompenzálja a szülő sérüléseit. 

A saját könyveid – Az éhes lélek gyógyítása és a Lenyelt vágyak – megjelenése után  egy fejezetet írtál az evészavarokról az “Otthonról hoztuk” című tematikai gyűjteménybe, ahol pszichológusok szólaltak meg, főleg a hozott kapcsolati minták témakörében arról, hogyan kísértenek minket tudatalatti bevésődéseink a társas viszonyainkban. Ezek szerint az étkezésünket is ez határozza meg? Beszédes szavaink, mint a rágódik, emészti magát, szer-etet, mind ide vezethetők vissza?

A szüleink evéshez való viszonya meghatározó. Mindez a kötődési mintázattal és az otthonról hozott szokásokkal együtt mutatkozik meg az étkezésünkben. “Egyél még egy falatot! Azt már ne hagyd ott” – hangzik el minden családban, de nem is csak a mondatok, mint inkább az ehhez társuló érzelmek tartogatnak veszélyeket.

„Annyira boldoggá tennél, ha ezt még megennéd!”, “Szomorú vagyok, hogy nem ettél!” vagy a klasszikus: “A mi időnkben semmi nem volt, te meg válogatsz!”

Ez utóbbi megnyilvánulásnak például a legtöbb családban már nincs létjogosultsága. Az ilyen mondatok viszont megváltoztatják, tévútra viszik az evéshez fűződő viszonyt, átitatják oda nem illő élményekkel és érzésekkel. Jó lenne, ha a nagyszüleink egykori éhezését meg tudnánk szüntetni a ma elfogyasztott dupla adag étellel, de ez sajnos nem a valóság. Fontos lenne felismerni és elismerni egy családban, hogy ezek az önkéntelenül továbbadott minták hogyan rakódnak egymásra és adódnak át generációról generációra.

A fiaim a múltkoriban kérdezték meg tőlem, hogy mitől lesz valaki túlsúlyos. Mivel a gyerekeknek egyszerű, kézzelfogható magyarázatot érdemes adni, azt válaszoltam, attól, hogy akkor is eszik, amikor nem éhes. Ha eszik, mert unatkozik, mert szomorú, mert ezzel jutalmazza magát, mert így akarja mások elismerését kivívni. Másrészt, manapság a gyermekkori túlsúly és elhízás legerősebb rizikófaktoraként tartják számon a különböző képernyők előtt zajló táplálkozást. Alapvető fontosságú lenne például, hogy ne telefonálás, filmnézés vagy olvasás közben fogyasszuk el az ételt és ebben is mutassunk jó példát szülőként. Hihetetlen, mennyit költünk fogyókúrákra, mégsem tesszük meg ezt az egyszerű lépést az egészségünkért. A mai gyermekeknél jelenleg az elhízás másik kiemelt hajlamosító tényezője, hogy nincs kerete az evésnek. Láncevésre tanítjuk a gyerekeket, tukmáljuk az ételt, így nem is marad idejük megéhezni.

A határok szerepe mindenre érvényes: aki határt tud szabni az evésben, az határt tud szabni az emberi kapcsolataiban, az tud nemet mondani, szólni, ha neki valami nem jó.

Az én-határok nagyobb valószínűséggel vannak rendben annál, aki az étkezését is keretbe tudja foglalni, ehhez szükséges a kellő önismeret, melynek köszönhetően egy egészséges belső bizonyossággal vagyunk képesek irányítani az életünket. 

– Az interjút Dr. Lukács Liza szakpszichológussal, Kenéz Kíra készítette. –

A szöveg és a fotók szerzői jogi védelem alatt állnak, felhasználásuk engedélyköteles.