Aki voltál és lehetnél.

Tegnap eljöttem a kör étterem mellett. De ez az étterem már nem az volt, ahol egykor csak nekem játszottál a bárzongorán. Lepusztult, omladozó vakolatdarabok hevertek az ajtaja előtt. Egymásba fonódó kezek helyett, pókhálók szőtték be. Az ablakait sűrű, sötét por takarta el. Gondolkodás nélkül nyúltam az ablaküveg felé, hogy letöröljem a földes koszt, hátha belátok, legalább résnyire. A kezem oldalsó része befeketedett…

A bárpulton ott felejtett kristálypoharak, a falon senkinek nem kellő festmények álltak… De a zongora sehol – helye üresen kongott. Magaddal vitted? Még így is kellett neked? Pedig azt mondtad, pótolható. Minden, mindenki az. Vajon az otthonodban áll? És ha ránézel, eszedbe jutok?

Félre ne érts! Nem miattad tértem vissza. Nem azért állok megrökönyödve egy ablak előtt, mert hiányzik valami. A férjemnek épp errefelé van dolga. Őt várom.

Nem tagadom, megannyiszor töprengtem, hogy írjak-e neked. Sokszor a kezembe vettem a tollat, de valami mindig visszatartott.

Elképzeltelek, de a képzeletemben már nem az voltál, aki huszonöt évvel ezelőtt.

Az életnek lelkesen induló, a diákokat szívvel tanító zongoratanár… ma már csak besétálsz az iskolakapun, majd hazatérsz. Ugyanúgy. Mindig. Súlytalanul. Lélek nélkül. Üresen – mert a lélek helyére a szorongás, a fásultság, a kilátástalanság és ráadásként a félelem telepszik, és terül el, szétmarva azt, aki voltál és lehetnél. Vagy csak magamat áltatom?

Az ábrándozás kiútkeresés, abból a kiszámítható, súlyként cipelt portól lepte évektől, amikben elveszik mindaz, ami valaha fontos volt. Vagy amiről hitted, hogy fontos.

Ugyanazok a székek, asztalok, és úgy tűnik ugyanaz a szomszéd is, aki egykor szólt nekünk, hogy legalább a függönyt húzzuk el… Otthon vagyok, de mégsem. Bár ha bemehetnék, még ma is, csukott szemmel is tudnám, hogy mi, hol, és merre van.
Abban az időben magamnak varrtam, a felül szűk, alul nagyon bő szatén ruhákat.
Te pedig hattól-kilencig vacsora zenét játszottál a bárzongorán, és közben soha nem a billentyűket, engem néztél.
„A szatén és a zongora lágyan simult egybe.” A hangokba, vagy beléd lettem szerelmes? Mindegy is. Már nem számít.

Melletted éreztem, hogy élek, mint addig soha még.

Csak annyit írok neked, mert akarom, hogy tudd: azóta is, ha meghallom a bárzongora hangját, érzek egy zsigerekből feltörő, szívet tépően jó érzést – amibe most is beleborzongok.