Volt egyszer egy életem

Volt egyszer egy életem, egy ma már nem létező Jugoszláviában, annak egy meghitt, egyszerű kis falujában, Csantavéren, ahol megtanultam: nincs fontosabb a szabadságnál.
Szabadnak lenni mindentől. „Előző” életem megtanított gyorsan dönteni, nem függeni, nem ragaszkodni semmilyen tárgyi,  anyagi dologtól.
Mert az első életemet, mindössze néhány órám volt elhagyni.

Nagyszüleim tanyáján éltem, együtt két generációval, és a testvéremmel. Ezen a tanyán ismertem meg a szabadság könnyű, légies érzését. Amikor megengedtem magamnak, hogy félelem nélkül másszak fel a legmagasabb, vén, vastag törzsű fák tetejére, ahol a termések, és a szabad, végtelennek tűnő sík földek között, sárban, porban szaladgáltam, gyümölcsöt ettem a fákról, míg az állatok körülöttem legeltek, vagy velem együtt “vágtattak”. A tanyán a reggeli friss tejért, reggel fejtük meg a tehenet. Hajnalban pedig dinnyét szedtünk a földeken.  Apám tanított dinnyét kopogtatni. Tudtuk, milyen a mézédes dinnye tompa hangja, amit leszedve, vittünk is a piacra. Ennek is megvolt a maga ideje, amit csak hajnalban lehetett megtenni, mert ha később kopogtattunk, felmelegedett a dinnye és már becsapott minket a hangja. (mosolyog)

Hernyák László kisfiúként

Emlékszem az estére, amikor először voltam boldog… Tél volt, kint koromsötét és dermesztő hideg, csak az ablakok lehúzott redőnyein keresztül kiszűrődő fény jelezte, hogy van élet körülöttünk.

A ház résein befújt a szél, de bent meleg volt, a kemencében lobogott a tűz, ami előtt puha, selymes takarókként terültek el a szőrmék. Ez volt a mi kuckónk, ide heveredtünk le hallgatni az asztalnál ülő „nagyok” beszélgetését, akik tudva azt, hogy mi hallgatózunk, egyre érdekesebb, meseszerűbb történetekkel szórakoztatták egymást, jókat mulatva azon, hogy mi mindent elhiszünk… 

          Egyáltalán nem volt elképzelésem a jövőmről, de amikor Csantavérről jártam gimnáziumba Szabadkára, útközben felfigyeltem egy iskolára, a Közgazdasági Főiskolára, ahova később be is iratkoztam.

A szüleim nem szóltak bele a döntésembe. Apám kőművesmester volt, anyukám kereskedő. Most mindkettejük munkájának lényege, jelen van a birtokon. A nyolcvanas évek elején, huszonkét évesen fejeztem be a főiskolát, majd öt év múlva már egy jól menő cég vezetője lettem. Meggyőződésem, hogy emiatt is kaptam behívót… A délszláv háború közepén nem nézték jó szemmel az olyan fiatal férfit, mint amilyen én is voltam: magyar, ambiciózus, folyamatosan bővülő céggel. 

1991, az év, amikor elhagytam a két legfontosabb dolgot: a hazámat és az emberi kapcsolataimat.

Eljöttem, magam mögött hagyva mindazt, ami számít, ami valaha is fontos volt, ami az életet jelentheti. Katonaszökevényként sokáig nem mertem hazatérni… csak tizenegy év után.

A katonai behívom Vukovárba szólt,  a romvárosba, ahol kegyetlen népirtás folyt. Ha nem egyenesen a háború egyik legbrutálisabb helyszínére küldenek, akkor sem mentem volna el. Képtelen voltam rá. Voltak szerb, horvát, macedón barátaim. Ellenük harcoljak? Másrészt élni akartam, és úgy neveltek, hogy minden ember egyenlő. Mindegy ki, miben hisz, a lényeg, hogy becsülete legyen. Becsület, sokat jelent nekem. Az alapját az életnek, az emberekbe vetett hitet, a szavahihetőséget, azt, hogy nem játsszuk el egymás bizalmát. Ez a szó a lovagi korban élet-halál kérdése volt. Magába foglalja mindazt, ami tartást ad az embernek: hűség, felelősség, tisztelet. Illés Sándor egyik történetében, egy fiatal fiú megakarta kérdezni a nagyapját, hogy mi is az a becsület, de elkésett… Az édesapja válaszolt neki a nagyapa helyett: 

„Azt mondta, hogy ezt csak önmagától kérdezheti meg az ember. Aki szembe tud nézni önmagával.”

Sokszor eszembe jut: mi lett volna ha…
Ha elmegyek, ha részt veszek. De mindig ugyanoda jutok, nem tudtam volna többé szabadon élni. Harminchárom évem hagytam ott, aminek minden ideje, súlya, emléke és munkája, mint egy lavina zúdult le előttem a több órás autóúton, ahol lélekfacsaró gondolatokkal ültünk egymás mellett – mint két összeláncolt, egymásba kapaszkodó veterán – a feleségem és én. Éjjel egykor értünk át Magyarországra, ahol az első félévet egy apró faházban töltöttük, majd további két évet Kecskeméten, folyamatos, bizonytalan várakozásban. Visszamenjünk, visszamehetünk? Vagy maradunk?

Ez a fajta várakozás a teljes megszűnés. Nem tudsz semmibe sem belekezdeni, sehol sem vagy valójában jelen, mindig mindenhol, csak félig, épphogy.

Ráadásul én az a típus vagyok, aki öt évre előre tervez, aki nem tud csak a holnapra gondolni. Először Kecskeméten próbáltunk új életet kezdeni, majd Budapesten, és végül Etyeken, ahol most már több mint huszonhat éve élünk.

Az érzés, ami gyerekként játék volt, valósággá vált: amikor a perzselő porban futva, minél gyorsabban szedtük a lábainkat, menekülve az égető érzés nyomától… Máshol, máshogyan is porrá lehet égni. Kecskeméten, minden nap tíz kilométereket gyalogoltunk, azért, hogy a fáradtságtól ne gondoljunk a fájdalomra, az elhagyatottságra.

Voltak éjszakák, amikor a félhomályban, az üres asztal mellett ülve, megkérdeztük egymástól a feleségemmel: van ennek az életnek így értelme?

A drága szüleink pedig csak küldték és küldték amit tudtak. Az egymásért és a legközelebbiekbe vetett hitben határoztuk el: megteszünk mindent az életünkért, és valami olyat fogunk csinálni, amit nem tudnak elvenni tőlünk. Termelni fogunk.

Eszünkbe jutott, hogy volt a családban egy kis hatvan literes pálinkafőző – így merült fel az ötlet,hogy majd a Vajdaságból hozott párlatkészítési hagyományokat fogjuk meghonosítani. Azonban már akkoriban is úgy éreztük, hogy igen sok a bor Magyarországon, ezért inkább a brandy mellett döntöttünk. Egyik este az Üllői út egyik sörözőjében, egy hosszú faasztalnál ültem egy húsz fős férfitársasággal, akiknek elmeséltem, hogy brandyt szeretnék készíteni. Itt ismerkedtem meg egy szakállas, közvetlen férfival, aki könnyed egyszerűséggel egyből letegezett, és csak annyit mondott: ”Lacikám, én segítek neked ebben.” Dr. Kállay Miklós volt, az akkori kertészeti egyetem borászati tanszékének vezetője. Az ő segítségével került az első brandynk forgalomba.

Amikor kezdtek egyenesbe jönni a dolgok egy új jövedéki törvény arra kényszerített minket, hogy negyven millió jövedelem biztosítékot fizessünk ki, ha tovább szeretnénk folytatni a forgalmazást. A vállalkozásunk véget ért. De minden veszteség után, ha fel tudtam állni, képes voltam arra, hogy magasabbat lépjek.

Kihangsúlyoznám, hogy nem egyedüli „hősként” vészeltem át az összeomlásokat. Mellettem állt egy nő, egy feleség, aki ma is, a harcostársam. Egy fiú, a fiam, akinek ott akartam lenni, és sok idegen ember, akik nem tudom miért, de segítő kezet nyújtottak. Vakon bízom az emberekben, én hiszem, hogy sokan vagyunk jók. (mosolyog)
Ezért mindig van az asztalunkon egy plusz tányér, egy betérő, rászoruló embernek…, egy vándornak, bárkinek, akinek segítségre van szüksége. Vissza szeretném adni azt a jót, amit mi is kaptunk.

1997-ben készítettük el életünk első borát, egy Sauvignon Blanc-ot, amihez tésztaszűrön keresztül préseltük a szőlőt egy daráló segítségével. Mi is nehezen hittük el, de ez a rögös úton vánszorgó, folydogáló aranyfényű fehér bor, az első borunk, díjat nyert. Utólag kiderült,talán attól lett olyan jó, hogy a tésztaszűrőben nem tudtuk olyan erősen préselni, és ettől különösen elegáns bor született. 

Apám sok időt töltött nálunk mikor építkeztünk az Etyeki Öreghegyen. A közel hét hektáros ültetvényen mindig meglátszott a keze nyoma, gyakran mondta: „pénzem nincs, de kőműves vagyok, és ott segítek nektek, ahol tudok.” Majd körülnézett, enyhén széttárta a karjait: ”Fiam, nekem ez volt az álmom, az, amit te itt létrehoztál!” Egyszerű dolgokra vágyott: kertre, arra, hogy mindig legyen munka és, hogy lássa, mi jól vagyunk.

„Nincs az-az élet, amivel minden játék végigjátszható!” – én így élek.

Mikor a fiam a kertészeti egyetem elvégzése után azt mondta: „Apa, én is azt szeretném csinálni, amit te!” és, hogy már tizenkét éve együtt termesztjük, készítjük a bort, vezetjük a birtokot, ahol már a gasztronómiának is helye van, akkor azt gondolom, ezt az életet, minden nehézsége ellenére, jól játszottam. 

– Hernyák László borász, a Hernyák borbirtok tulajdonosának emlékei alapján, a történetet Kosztin Emese foglalta írásba. –