Nem akarok nyomot hagyni a világban.

Vele sétálni a városban olyan, mint egy élő lexikonnal. Ismeri a házakat, a házak részleteit, régi lakóit. A látszólag jelentéktelennek tűnő épületek, mellette „mesélni” kezdenek, mert ő helyettük beszél. Épületek helyett, amik sokat láttak, amik olyan embereknek, történeteknek adtak otthont, melyek rég a feledés homályába merültek. Vincent Baumgartner a Budapest téglái és a Buildings Tell Tales oldalak tulajdonosa enged közelebb minket önmagához.

“Még élek!”- olvastam a Készenléti Rendőrség laktanyájának egyik tégláján látható ceruzával vésett üzenetét, amit Lazanyecz János hadifogoly, 1945 májusában hagyott ott maga után. Szeretünk nyomot hagyni, az elmúlás félelme miatt, vagy mert emlékezni akarunk. Egy ilyen üzenet előtt állva kérdések garmadája önt el.

Vajon túlélte a fogságot? Vajon él bárki, aki még emlékszik rá? Vagy mindazok, akik valaha itt jártak, véstek már rég el vannak felejtve? A fal nem válaszol, hallgat.

Pedig ezek a masszív kődarabok még láthatták az üzenetet vésők arcát, érinthették az élő, küzdő kezeket. 

Miután kiposztoltam a téglát, néhány nappal később, egy meglepő üzenetet kaptam Szabóné Lazanyecz Krisztinától. János, az ő nagyapja volt. Miközben olvastam a levelet, nem akartam elhinni, hogy ez megtörténik. Mindig vonzódtam a múlt iránt és akkor úgy éreztem, találkozhatok is vele, az élő múlttal, ami itt lüktet köztünk. Krisztina elmesélte, nagyapja 1919. december 4-én született Békés megyében és kilencvenhét évesen halt meg. Feleségével,- aki még él, de nem szereti felidézni férje fogságát-, elválaszthatatlanok voltak. Jánost, 1945-ben gyűjtötték be az oroszok és ahogy a vésett téglából kiderül, a Kerepesi úti készenléti rendőrség laktanyájában raboskodott.

Hét évet töltött Szibériában, ahonnan 38-48 kilósan, betegen tért haza. Embertelen körülmények között élt, krumplihéjból és feldarabolt nadrágszíjból készült levest etettek vele.

A halálhírét is megüzenték feleségének, és valójában tényleg majdnem meg is halt tüdőbetegségben, az asszony visszaemlékezése szerint mégis, mindig is érezte, férje életben van. Igaza volt, mert évekkel később sikerült hazajutnia. Mikor az unokájával visszamentünk a volt laktanyába ehhez a bizonyos téglához, egészen más érzésekkel álltam a kézírás előtt. Már tudtam, János életben maradt, hazatért és ma sem feledték el őt.

Budapest téglái néven indítottam el a saját oldalamat 2018-ban, ahol régi véséseket, téglába írt üzeneteket kezdtem el dokumentálni. Szülővárosomban, Bienne-ben, sosem botlottam ilyen kincsekbe.

Ott szigorúbban büntetik a falra firkálást, – az ilyen cselekedet rongálásnak, bűncselekménynek számít. Elkezdtem Budapest utcáit járni, és közelről figyelni a falakat, a részleteket. A rejtett szépségek érdekelnek. A múlt, aminek mi már csak a nyomait láthatjuk, amiről tanulhatunk, de amit örökölt sorsként magunkban hordozunk. A kiposztolt téglák által őrzött üzeneteknek hirtelen jött sikere lett. Felbátorodtam és elkezdtem engedélyeket kérni a legkülönbözőbb helyekre, például a János kórházba, ahol megrázó firkákat láttam. Ebből a projektből nőtte ki magát később a több, mint tizennyolcezres követő táborral rendelkező Buildings Tell Tales. A látóköröm kinyílt, kitágult, a részletekből egy nagyobb perspektívát kezdtem el kibontani. Nem csak épületeket, de minden múlthoz kapcsolódó nyomot előszeretettel fényképezek. Szeretem a háború előtti, még helyben maradt táblákat felkutatni,  amiken utca helyett a régi “utcza” vagy “ucca” irásmód áll.

Kíváncsiságomat és a céltalan bóklászás iránti szeretetemet anyámtól örököltem, Ő volt az, aki kézen fogott, és amíg apám órákig egy múzeumban töltötte az időt, mi ketten bejártuk a környező utcákat és ha találtunk egy véletlenszerűen nyitva hagyott boltíves kaput, besétáltunk. Ő tanított meg felfelé is nézni, hogy ne csak azt lássam, ami közvetlenül a szemem elé kerül, hanem nézzek tovább és közben megállhatok, magamba szívhatom ami meglep, ami tetszik. 

Svájc egyik kisvárosában Bienne védett, kiszámítható, hallgatag közegében nőttem fel, ahol gyakran vágytam arra, hogy felkavarjam az állóvizet.

Kamaszként rendkívül furcsálltam a szót, elválás, mert a közvetlen környezetemben nemhogy nem tapasztaltam, még csak a válás kifejezését sem ismertem.

Nem akarom szépíteni, de egy ritkán jól működő, harmonikus családba születtem. Én az a kategória vagyok, aki most, harmincnégy évesen is örömmel megy a szüleivel és két testvérével túrázni. Nekünk jó együtt lenni, és azt hiszem ennek az egyik legfőbb oka, az elfogadás. Ezzel az egy szóval tudom jellemezni az egész családomat.

Anyám magyar származású, aki húsz éves volt, amikor a kommunizmus elől, egy szerelem után Svájcba ment, itt folytatta tanulmányait csellistaként. Egy zenekarban kapott állást, akárcsak kürtölni tudó, genfi édesapám. Nagy egymásratalálás volt az övék. Pár évvel később, megszülettem én Bienne-ben. Édesanyám magát nem kímélve, a fontossági sorrendben az elsők között figyelt arra, hogy úgy neveljen fel minket, hogy ismerjük a magyar gyökereinket, a magyar történelmet és kultúrát. Népzenét hallgattatott velünk és népmeséket néztünk. Vele magyarul, apuval franciául beszéltünk, így lettem két anyanyelvű. Nem tudom, hogy anyám nevelése, a Budapesten töltött nyarak, vagy valami sokkal mélyebb dolog miatt, de tizennyolc éves koromra egyértelmű lett számomra, Budapesten érzem magam otthon.

Budapestről sose vágytam vissza Svájcba, Svájcból viszont rendszeresen hazavágytam Budapestre. 

Gyerekkorom nyarait Budapesten töltöttük anyai nagyszüleimnél, Budatétényben. Nagymamám belevaló, rendkívüli nő volt, az a típusú ember akiből egy kézfogással érzed, tiszta és jó. Apró, fürge termete miatt Zsebi nagyinak becéztem. Folyton sertepertélt és közben érdeklődött. Ritkán beszélt magáról, a többieket beszéltette, megérezte kit, mi nyomaszt, mi érdekelhet, és úgy kérdezett, meg is hallgatva a válaszokat. Mellette tapasztaltam meg először mit jelent egy ítélkezésmentes, nyitott környezetben létezni, amikor a gondolataidat nem kell cenzúrázni.

Egy vele való beszélgetés után úgy éreztem tisztábbak az érzéseim, mintha megszelídítette volna a gondolataimat.

Most ott lakom, ahol ő élt, ahol egykor a nyarainkat töltöttük, ahol akkor még nem volt lebetonozva az út és a kövekben fosszíliákat találtunk, ahonnan minden héten egyszer, kora reggel nagyapával útnak indultunk a Petőfi csarnokba a bolhapiacra.

Mindezek hatására régész szerettem volna lenni, de ezt a vágyat a svájci iskolarendszer kompetitív minősítése kiölte belőlem. Az általános iskola utolsó három évében minden gyereket besorolnak egy bizonyos szintre. Három szintet különböztetnek meg, az első a legjobb, ide vágyik minden gyerek, mert ha ide bekerülsz, az azt jelenti, olyanok az eredményeid, hogy középiskolába mehetsz. A második a közepes szint, ők azok, akik szakképzésre mehetnek és végül a harmadik a legalacsonyabb, akikből kétkezi munkás lehet.

Degradáló és teljesítménykényszeres az egész rendszer. Kamasz vagy, az egész világod a feje tetejére áll és idegen emberek döntenek feletted, mert azt hiszik, tudják, mire vagy képes.

Én a középső szintre kerültem kamaszkoromban, a koncentrációs zavaraim miatt, amire egyből gyógyszert írtak fel, mert nem tudtam két óránál többet egy dologra figyelni. Nem engedtek középiskolába, így könyvtáros-levéltáros szakképzést végeztem. Svájcban a szakképzések nem iskolákban vannak, hanem különböző intézmények, cégek hirdetnek álláshelyeket, ahova ugyanúgy kell jelentkezni, mint bármely másik állásba, motivációs levéllel együtt. Ha felvesznek, automatikusan bekerülsz a szakképzésbe is. Tizenhat évesen szembesültem azzal, hogy mit jelent dolgozni napi nyolc órát, felelősséggel lenni önmagamért. Az érettségi után költöztem Budapestre, ahol az ELTE Nemzetközi tanulmányok szakirányon diplomáztam, majd Svájcban végeztem el a mesterképzést.  Ma pedig a világ egyik legnagyobb nemzetközi szervezeténél dolgozom.

A kamionsofőrök esetében szokták mondani, az a legveszélyesebb, ha a megszokott úton haladnak, mert akkor kevésbé figyelnek, mondván ezt az utat már több százszor megtették, nem lehet baj.

A megszokás nagy úr, az ember a megszokottat ismeri, unja is, azt hiszi, minden részletét látta már, nem tud újat mutatni, pedig ha figyelsz, elmehetsz ugyanabban az utcában hússzor is, mindig fog tudni újat nyújtani. Csak attól függ, merre nézel, mire irányítod a figyelmed, szoktál például felfelé nézni, az épületek teteje felé? Szoktad figyelni a boltíveket, az erkélyek virágait, a kilincsek kopását, az ablakban könyöklő idős hölgyet, az omladozó vakolatot, vagy épp a frissen festett falakat? 

Elgondolkodsz néha azon, vajon mi lehetett az utcádban lévő épületeknek a múltja, vajon ki élhetett előtted a lakásodban? Az otthonunkhoz közeli utcák esetében sokan abból indulnak ki, hogy máskor is megnézhetik majd jobban, elvégre holnap is ugyanitt sétálnak el, majd végül ez a holnap sosem jön el. Mert még séta közben is ezernyi dolog zajlik bennünk, visszatérő kérdések, kusza gondolatok, döntések.

A fejünkben zajlik az élet. És ezek a kétségek jobban lekötnek, mint a valóság.

Ami engem illet, a 20. századi építészetet szeretem a legjobban és a Közép-Európai városokban érzem a leginkább otthon magam. Svájcra jellemző, hogy minden, aminek nincs funkciója eltűnik. Tisztaság jellemzi, rend és fegyelem, ettől viszont sokszor érzem úgy, hogy olyan steril az ország, mintha nem is emberek laknák. Mindent felújítanak, ettől a még valaha volt jellegzetes régi épületeik is olyanokká válnak, mintha múzeumban sétálnál. A vitakultúrájukat viszont tisztelem. Ebben abszolút rájuk, a svájciakra hasonlítok. Míg itthon, Budapesten az emberek többsége képtelen intelligensen vitázni, elfogadni egy másik nézőpontot, náluk a véleményütköztetés teljesen elfogadott, megértő hangnemben zajlik. Legyen bár teljesen más a gondolkodásmódja a velük szemben ülőnek, nem fogják ezért megvetni, lenézni, és semmiképp sem akarják a másikat meggyőzni a saját igazukról. Tiszteletben tartják a másik álláspontját, sőt még talán megérteni is megpróbálják. 

Az egyik kedvenc utcám a Magdolna utca, melynek 18-as száma máig megőrizte a régi Józsefváros hangulatát. Évtizedeken keresztül a budapestiek ecseteket használtak festéshez és  olyan keféket cipőtisztításhoz, amelyeket ebben a házban gyártottak. 1870-ben Wolsky Albert ecsetgyárat alapított itt. Albert halála után fia, Sándor vette át a vezetést és kibővítette a gyár működését. Sokféle terméket kínáltak, beleértve festőecseteket, seprűket, hivatalos beszállítójává váltak a Magyar Államvasutaknak is a 1920-as években. Nemrég Sándor dédunokája, Wolsky András kommentelt a posztom alá. Megosztott egy képet arról a matricáról amit dédszülei raktak a csomagokra és boritékokra. Érdekes, hogy Wolsky András is megtartotta az ecsetek iránti érdeklődést és festőművész lett! 

Néhány hónappal ezelőtt pedig üzenetet kaptam egy hölgytől aki képeket kért a budapesti VI. kerületi Izabella utca 83. szám alatti épület belső tereiről. Az épület az ő dédszüleié volt még a második világháború előtt. Az illető azt írta nekem, hogy édesanyja ebben az épületben nőtt fel, és az unokatestvére is itt élt gyerekkorának egy részében. Az unokatestvér nem volt más, mint Elkán László, egy név, amely az építészet és a fotográfia amatőr rajongóinak azonnal ismerős lesz. Később Párizsba költözött, és az egyik leghíresebb építészeti fotóssá vált, ismert nevén Lucien Hervé-ként.

Sztahanovista üzemmódban létezem amikor a szenvedélyemről van szó. A covid alatt elkezdtem korán feküdni, korán kelni, hajnali 6-kor gyakran vagyok kint a városban. Ez az óra, amikor a főváros nyugodt és szabad, ilyenkor olyan, mintha csak a tiéd lenne. Ezekben a reggeli órákban szinte bárhol leállíthatom a kamera állványomat, időzhetek, figyelhetek, nem zavarva senkit. Nekem ez a feltöltődés, amit munka előtt gyakran megteszek, mert bár szeretem a munkám, de nem a szenvedélyem. A jövőben szeretnék elvégezni egy idegenforgalmi képzést is, hogy elvihessem az embereket olyan sétákra, ahol az épületek helyett mesélhetem el történeteiket, azt, hogy mi a kapcsolat az Anker köz 2-4-ben található téglának Dr. House-al, vagy, hogy kik éltek a Hajós utca 32 szám alatt… 

Én nem akarok nyomot hagyni a világban. Tudom, és könnyedén elfogadom, egyszer nem leszek és elfelejtenek.

A régi épületekért mindig jobban aggódtam, mint a saját mulandóságomért. Mert az előbbiért tehetek, de arról, hogy meddig élek, nem én döntök. Az én felelősségem az, hogy amíg élek, örömet szerezzek és hangot adjak a beszélni képtelen, de sokat látott épületeknek.

A történetet Vincent Baumgartner a Buildings Tell Tales tulajdonosának emlékei alapján, írta Kosztin Emese.

A riport nem jöhetett volna létre Gállné Gróh Ilona, a Ringató módszer alapítójának támogatása nélkül. Köszönjük, hogy velünk vagy, hogy együtt adunk hangot csodás emberek történeteinek.