A szerelem önmagunkra ébredés.

A legromantikusabb, legérzékenyebb férfi, akivel valaha is beszélgettem, aki úgy mesél a szerelemről, hogy már a puszta szavaitól libabőrös lesz az ember. Szenvedély, megszállottság, kitartás jellemzi. Első rövidfilmje, a Katapult a chicagói közönséget is elvarázsolta, most áprilisban pedig első nagyjátékfilmje debütál, Az első kettő – amelyben eljátszik a gondolattal: mi lett volna, ha a film két szereplője lett volna az első két ember, akik szerelembe esnek a történelem kezdetén. Szövényi-Lux Balázs filmrendező enged közelebb minket önmagához.

Az életben kevés olyan szerelem van, mint amit akkor, vele megéltem. Alig öt napja ismertem, mégis közelebb éreztem magamhoz, mint bárkit. Őt és a szerelmet Franciaországban, egy nemzetközi ökumenikus szerzetesközösség vendégei között ismertem meg. A lány amerikai volt, egy európai utazáson vett részt, én szervező voltam. Hat napot töltöttünk egy helyen, utána ment is vissza Amerikába. Ez alatt az idő alatt egyetlen hosszabb délután volt a miénk, amikor átmentünk a szomszéd faluba. Itt ért a felismerés: 26 éves vagyok, és eddig a pillanatig nem volt igazi viszontszeretési élményem. Ő volt az első, aki mellett éreztem, nem kell másnak mutatnom magam, máshogy viselkednem, megfelelnem és bizonyítanom. Azonnal egy hullámhosszon voltunk.

A hat nap alatt mindössze kétszer öleltük meg egymást, semmi más nem történt közöttünk.

Mégis tudtam, amikor esténként elmentünk aludni, ki-ki a maga szállására: egyre jobban kötődünk egymáshoz. Lassacskán olyan voltam, mint egy félrészeg.
Nekem a szerelem intenzív önmagunkra ébredést, önmagunkkal való találkozást jelent, amiben tisztán meg tud jelenni az egyén legbelsőbb lénye. A szerelem feltárulkozás, amely az ember legmélyebb rétegéig hatol. Széthasítja a védőhálóinkat, és az ember sugárzó lényét teszi láthatóvá, miközben a legmélyebb sérüléseinket okozza. Ehhez az egyszerre teremtő és pusztító érzéshez kötődnek legbrutálisabb sebeink és legszebb élményeink. A szerelmes, vagy épp szerelmét elvesztő ember írja a legjobb, legnagyobb erejű verseket, szövegeket, hiszen annyira telített és a hétköznapokon túlmutató érzést él meg. Egy valóság fölötti valóságot érzékelünk, amikor szerelmesek vagyunk.
Felfoghatatlan, fullasztó volt az érzés, amikor felszállt a buszra, és a kanyar mögött eltűnt, hogy két nap múlva Los Angelesben legyen. Addig a pillanatig soha nem akartam Amerikába utazni, de akkor tudtam, bizony fogok, mert nem lehet ezt az érzést csak így elengedni. Addig az élet azt tanította meg nekem, hogy mindenkit el lehet engedni, nem szabad senkihez sem túlságosan ragaszkodni. De őt nem engedtem el, és ő sem engem. Hónapokig leveleztünk. Az első leveleinkből kiderült, mindketten ugyanazt érezzük. Két és fél évig voltunk együtt távkapcsolatban, három hónapot én éltem Los Angelesben, három hónapot pedig ő Magyarországon.
A kapcsolatunk legelejéből, a gyors, kényszerből történő elválás gyötrelméből született meg a Chicagói Nemzetközi Gyerekfilmfesztiválon duplán díjazott Katapult. Első nagyjátékfilmem, Az első kettő a kapcsolat utolsó, hektikus napját mutatja be a fővárosi valóság és az álom határán egyensúlyozva.

A kezdet és a vég – mindkét tapasztalat több volt számomra, mint amit egy ember elvisel.

Nem tudtam nem írni erről az érzésről, szem előtt tartva végig, hogy védjem őt, a megélt szerelmet, aminek valósága és mulandósága is csak a miénk.

Rendező vagyok, régi vágású, a szakmáját hivatásaként művelő filmrendező. Nekem gyerekkorom óta dolgom van a filmmel. És mint sok alkotó, úgy én is abban hiszek, hogy csak abból tudsz adni, arról tudsz beszélni, amit megtapasztaltál, amit ismersz. Régebben kifejezetten féltem megmutatni magam, de a mentorom Skóciában azt mondta: „Akkor lesznek jó filmjeid, ha nem takargatod tovább magad. El kell menned a szakadék széléig, de csak addig, míg le nem zuhansz. A legszélén kell billegni, ez a művészet.”
Filmrendező – a fogalommal ötévesen ismerkedtem meg, anyukámnak köszönhetően. Már akkor láttam magamban történeteket, karaktereket, de mivel akkor még nem tudtam írni, lerajzoltam őket, és anyukámat kértem meg, írja föléjük, mit mondanak. A szüleim meséltek nekem először nagy rendezőkről, Bergmanról, Felliniről, Spielbergről, apa magyarázta, mitől zseniális egy film, az időzítés, a feszültségteremtés, a karakterek. Egy ilyen beszélgetésnél jelentettem ki, filmrendező leszek. A családom kezdetben szórakoztatónak találta rendezői ambícióimat, majd elkezdtek félteni ettől a világtól. Azt látták, hogy ez egy bizonytalan szakma, ami sok lemondással jár. Egy családi ismerősünknek, Dér András filmrendezőnek mutatták meg az általam tizenévesként leforgatott Harry Potter-filmadaptációt, amit a húgommal együtt készítettem. Megkérdezték tőle a szüleim, hogy mit gondol a filmemről, a rendezőségről, s ő így felelt: „Ha valaki ennyire szereti a szakmáját már gyerekként, akkor nem szabad lebeszélni róla.”

Olvass tovább: https://kepmas.hu/hu/szovenyi-lux-balazs-rendezo-elso-ketto-film-katapult-neked-elmeselem