Az életet csak élve lehet tanulni.
„Azt hiszem, szabad léleknek születni kell, és ha szerencsés vagy, megadatik, hogy kibontakoztathasd, és megérkezhess a benned lévő szabadságba. Az ember mindent csak a saját bőrén tanul meg: csak a saját tapasztalat valódi tudás, az elméleti tudás nem az. Az életet csak élve lehet tanulni, úgy, hogy beleveted magad a sűrűjébe, felelősséget vállalva a saját életedért.” Farnadi Péter a Hetedhét Nap Házának tulajdonosa, a Liliputi babahordozókat és puhatalpú babacipőket gyártó cég egyik alapítója, de elsősorban szabad ember. Most ő enged közelebb minket önmagához.
Vannak pillanatok, amelyekről csak utólag tudatosul bennem, mennyire csodálatosak voltak. Amikor egy ilyen fénykép kerül a kezembe, belém hasít a felismerés, milyen jó volt megélni akkor azt a tünékeny időt, ott, valakivel, akit szerettem. Nem értékeltem eléggé a csodát, vagy ha értékeltem is, nem tudtam megtartani. De talán ez az élet rendje. A boldog pillanatok röpkék, mint az eső utáni szivárvány, tovatűnnek, és helyüket átveszi az üresség.
Még őszülő fejjel sem tudom, és lehet, hogy soha nem is fogom tudni a választ: miért múlik el minden, ami szép, miért nem tudjuk megtartani a csodát? Miért kapjuk ezt a fricskát az élettől?
De már hallom is magamban mélyről feltörni a választ: azért mulandó minden, hogy tudjuk értékelni, amikor van, hogy megértsük, nincsen minden a semmi nélkül, a teljesség üresség nélkül.
Végtelenül várt gyerek vagyok, „indigógyerek”. Szüleimnek volt előttem egy kisfia, aki tíznaposan meghalt. Nyolcéves lehettem, amikor megtudtam a történteket, ők avattak be, mindig egyenesen beszéltek velem. Megrendítettek a hallottak, de mindez semmit nem változtatott azon, amit éreztem: szeretnek engem. Úgy szeretnek, ahogy nekem jó, elfogadóan, megengedően, biztosan. Ez a tapasztalás a sejtjeimbe ivódott, átszőtte az egész lényem. Hiszem, ha valaki gyerekként megtapasztalja a „szeretnek” érzését, megkapja vele együtt az ősbizalmat és az önszeretetet is.
Első emlékeim egyike, amikor két és fél évesen kétoldali tüdőgyulladással kórházba kerültem. Akkoriban az volt a szabály, hogy a szülők csak napi fél órát jöhettek be látogatóba. Tisztán él bennem a kép: csendes, téli éjszaka van, hideg vaságyban fekszem szürkésfehér takaróba bugyolálva, egy sokágyas kórteremben. Visszafojtva sírok. Kiráz a hideg, belül égek. Lázálmom van. A nővérke hangját hallom a távolból, ami olyan, mintha anyámat hallanám. Halkan motyogom magam elé, nehogy a többi gyereket felébresszem: „Mama, gyere értem! Vigyél magaddal, ne hagyj itt!” Úgy érzem, végtelen ideje vagyok és beláthatatlan ideig maradok a kórházban egyedül, a sötétben szeretetlenül. Az elhagyatottság emlékképe ugyanúgy kísért, mint a megkérdőjelezhetetlen szeretet.
Később tudatosult bennem, hogy ez az élmény szeparációs szorongást váltott ki bennem, ami később a párkapcsolataimban is felszínre tört.
Ellentmondásos gyerek voltam, érzékenység és vadság jellemzett. Ahogyan sírtam és gyászoltam egy halott kismadár teteme fölött, úgy tudtam vérre menő önvédelemmel verekedni. Gyakran tértem haza gyerekként szakadtan, sárosan, véresen. Az otthonunkhoz közeli kórházkert kerítésén rutinosan másztam át bandatársaimmal, a kert buja növényeinek titokzatosságával és tilosságával kedvenc helyeink egyike volt. Mára ezt a belső dühöt, agressziót levetkőztem. Érzékenység, gyengédség maradt helyette és kíváncsiság – békés emberré váltam.
Szüleimmel a második kerületben, zöldövezetben éltünk, míg nagyapámék a belvárosban, a Corvin áruház mögött egy bérházban. Megéltem a két otthon közötti kontrasztot. A mi otthonunk egy zsákutca végén bújt meg a közeli erdő lágy ölelésében, ahol a lakáshoz tartozó kertben gyümölcsfák, ápolt veteményesek között szaladgáltunk. Sokszor éreztem, hogy a kert a gyerekszobám, mert bent szűkös volt a tér. Négyen éltünk egy kétszobás lakásban, amibe édesanyám lehelt életet, mindent felújított, így láttuk, hogy a minket körülvevő bútorok hogyan váltak egy új tapétától vagy festéktől szerethető, szinte exkluzív darabokká. Míg mi a madarak csiripelésére ébredtünk, nagyapámék a villamosok és kocsik fékevesztett rohanására, náluk a kristálycsillár néha megremegett a kinti zajra. Két egészen más miliő. Nagyapám szeretett bevinni a munkahelyére, a munkavédelmi kutatóintézetbe, ahol vezető beosztású közgazdász doktor volt. A tisztelet, a megbecsülés, amellyel felé fordultak, minden gesztusból érződött. Tekintélye volt.
Olvass tovább: https://kepmas.hu/hu/faradi-peter-hetedhet-nap-haza-liliputi-neked-elmeselem-elettortenet
