Belénk nevelt hitek.

Ritkán szeretett jól, ahogyan vágytam volna rá.
Hideg volt, gyönyörű és nagyratörő.
A férfiak a hatása alá kerültek, és ő ezt tudta, használta.
Göndör hajába napjában vagy százszor beletúrt, megszokott mozdulatával maga mögött hagyva haja szappan illatát. Ha megunta, lazán feltűzte, szabadon hagyva hosszú, kecses nyakát.

Azt gondolta, szépségét nem érdemli meg akárki. Csak az-az egy, aki hozzásegítő őt ahhoz, amit akart, amiről azt gondolta, jár neki: jól élni. Az ő korában ehhez egyetlen út vezetett: a férfi.

A férfi, aki nemcsak ajtót nyit előtte, aki nemcsak ékszerekkel, selymekkel, ruhákkal látja el őt, hanem a férfi, akinek minden célja ő. Apám ilyen volt. Az első férfi, aki megteremtette anyám vágyott világát, és akit más tekintetben is méltónak érzett magához. Túlságosan is. Megesett, hogy szeretni merte. „Az vonz benne, hogy akar engem, hogy csak engem akar.” Én azt láttam, hogy ennél sokkal több is vonzotta…

Apám átlátott rajta. A számító, anyagias, titokzatos női báj mögött látta az éhező kislányt. A lányt, aki sosem volt elég. Akinek önzése mögött egy éhező múlt áll. Akinek anyja, végtelen kiszolgáltatottságában, döntésképtelenségében, és megvetésében, elhitette vele, ismeri az életet. „Anyu tudta mit jelent jól élni. Nem elrontani, nem tévútra térni. Féltem, hogy ne lássa, ha hibázom.

Ha valamit nem úgy tettem, ahogy szerinte kellett volna, csak annyit mondott: „Te tudod!”, de ebben már benne volt az „én megmondtam” szemrehányása.”

Ezért úgy tanult, úgy választott, és válaszolt, ahogyan a számomra ismeretlen nagymamám elvárta. „Megfogadtam, nem okozok csalódást. Nem láthatja, hogy nem tudom mit is kezdjek ezzel a végtelenül sebezhető élettel.”
Anyám választott. Apámat. Ő megadta neki azt a pezsgő felszínt, ami elhitette vele, az élete szép.
És a felszín ahhoz épp elég volt, hogy életben maradjon. De a szűnni nem akaró reggeli mellkasi szorítások súgták neki: „Túlélve élni, egy hatalmas házban a tóparthoz közel, nem jelenti azt, amit elhatároztál, élni fogsz, még pedig jól élni.” Mikor már nem volt kinek megfelelnie, hitte, a megoldás az, ha elhagyja apámat és tovább lép.
Majd megismételte ugyanazokat a hibás lépéseket. Én ebben nőttem fel. Mégis éles határ választ el anyámtól. Egy szobában élek, valakivel, akinek én vagyok az, aki ő egy férfinak sem tudott, nem mert lenni. Míg ő ismét egy hatalmas házban, egymást könnyedén elkerülve él együtt azzal, amit levetkőzni képtelen volt, amit belé nevelt hitek szerint választott:

„Kislányom, kérsz egy pohár Chardonnayt?”