Legalább egyszer, voltál!

Egy átlagos reggel. Homályosan pislogok bele az új nap kezdetébe. Hajcsatt, és a szokásos mozdulat, amivel feltűzöm a hajam. Egy pohár víz, minden ugyanaz, és mégsem. Visszafekszem, ma úgysem sietek sehova, nem várnak sehol.

A reggelihez nincs étvágyam, bár semmi máshoz sem. Oldalra fordulok, a fal felé. Ahol te aludtál. Ez volt az első mozdulatom reggelente, mintha keresnélek, itt vagy-e még. Te voltál az első, és az utolsó akit láttalak. Valakiért, valakinek reggelit készíteni mindig szerettem. Szinte büszkén pakoltam fel, és vittem be a szobába a mozaik tálcát. Köntösben, az évek óta kopottá használt réz csattal a hajamban, ráncos, változó vonásokkal, halkan kentem vajjal a pirítóst, hogy még hagyjalak egy kicsit aludni. Amikor bevittem, és lágyan szétnyílt a combjaimnál a vékony szatén anyag, szerelemmel néztél rám – és pár percig nem nyúltál az ételhez, nem csörgött a telefon, nem volt zaj. Ezek voltak a kedvenc pillanataim.

Reggelek… Miért reggel fájsz jobban? Az éjszaka, a sötét, a csend, a rám szakadt reggelig tartó órákban kellene, hogy bánts…

Akkor kellene, hogy sajnáljam magam, amiért nem vagy nekem, amiért csak voltál… A természet rendje: veszítünk, vagy te, vagy én. A lányunkban még látlak, a szája íve, pont úgy törik meg mint a tiéd. Igaz, és egyszerű: „Valaki mindig egyedül marad.” De nekem, legalább egyszer, voltál!

– Egy beszélgetés emléke alapján, Kosztin Emese. –