Végső elszámolás

Szeretném, hogy a végső elszámolásnál, helyesen tudjak válaszolni… mert hiszem, hogy a kérdés nem az lesz, hogy mit kaptál, miket szereztél, hanem hogy mit adtál, és amit te kaptál, azt miként használtad, és tovább adtad-e? Abból tudsz csak adni, amiből neked is van… Egy zenész, akiből árad a jóság és a béke, akiről sehol máshol nem lehet olvasni ilyen közelről… Három gyerekes édesapa, férj, barát, csapatjátékos, tanár és ráadásul Kossuth és Liszt Ferenc-díjas klarinétos, szaxofonos… Borbély Mihály meséli el történetét.

Pilisszentkereszten, egy lakodalomban találkoztam először a zenével – legalábbis az az első emlékem, ahogy kissrácként a zenészek lábánál ülök, közelről figyelem őket, és a hangszereiket. Dübörgött a fülemben, sőt az egész testemben a dob hangja. Csodáltam őket amiért ilyen hangokkal veszik körül magukat és a rokonaimat. Anyuék többször is elakartak vinni, hogy ne zavarjam a táncosokat, de én ott akartam maradni köztük, egész este. (mosolyog)

Kisfiúként állandóan szereltem, bütyköltem, bármi akadt a kezembe, szétszedtem, majd jó esetben összeraktam. Érdekelt, hogy mi hogyan működik – akkoriban a legtöbb szerkezet még áttekinthető volt, nem olyan miniatűr, elektromos és bonyolult, mint manapság. Ilyenkor órákig nem vettem tudomást a külvilágról, csak én voltam és az adott kis masina. Alapvetően fegyelmezett, egyke gyerek voltam, de azért egy-két intő látszik a bizonyítványomban… A magatartásom rendszeresen négyes volt, mert sokat beszéltem, és ezzel „szerettem” zavarni az órákat. (nevet)

“Jó füle van a gyereknek, vigyék zeneiskolába!” – mondták a szüleimnek már általános iskolában, de a családomban senki sem volt zenész, ezért eleinte nem is tudtuk, hogy mit kezdjünk ezzel a javaslattal. Ráadásul egyáltalán nem motivált a zenei út… a műszaki dolgok foglalkoztattak, olyannyira, ha a tanítónő látta, hogy nem figyelek, csak ennyit mondott: „Na, folytassa a szerelő!” – és én tudtam folytatni, emiatt elnézte nekem, ha néha napján nem figyeltem… (mosolyog)

Hetedik-nyolcadikos koromban már egyre többször kérdezték: „Nem szeretnél zenei pályára menni?” De én nem akartam, nem vettem komolyan a dolgot, néha el is blicceltem egy-egy zeneiskolai órát a foci miatt, azt fontosabbnak gondoltam, a zene akkor még csak „tartalék” volt. Végül egy szakközépiskolában érettségiztem, ahol finom mechanikai műszerész lettem, de út közben, 16-17 évesen valami megváltozott bennem…

Eldöntöttem: zenei pályára megyek. Ma már nem is értem, hogy nem vehettem észre: ezen az ösvényen kell haladnom. Ehhez a döntéshez, és ahhoz, hogy kinyíljon a szemem, hogy megértsem a zene és az életem közti kapcsolódást, kellettek azok a tinédzserkori impulzusok, melyek folyamatosan a zene felé terelték az életem. Olyan barátok, olyan nagyszerű és tehetséges fiatalok lettek a mindennapjaim részei, akik nagy hatással voltak rám, akikkel a feladatok és közös élmények során – csakúgy mint a csapatsportban – összekovácsolódtunk, és megszülettek azok a közösségi élmények, amelyek fontosak nekem. Volt, akivel egy utcában laktam Pomázon, de csak a zeneiskolában barátkoztunk össze, volt, akivel régóta ismertük egymást, és olyan is volt, aki csak beállt közénk zenélni. Előbb egy fúvószenekarban muzsikáltunk együtt, majd a pomázi táncegyüttes zenekaraként kezdtük pályafutásunkat 1974-ben – így indult útjára a Vujicsics együttes, amellyel a délszláv nemzetiségek népzenei hagyományait ápoljuk a mai napig. Ebben az időben kaptam az egyik barátomtól egy jazz lemezt – ez az éjfekete „korong” éppúgy elvarázsolt, mint 6-7 évesen a zenekar az esküvőn… de ez a bűvölet már tartós és tudatos következményeket hozott az életembe.

Előbb a Bartók konziba, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára jelentkeztem, ahol a klasszikus klarinét, néhány év múltán pedig a szaxofon és a “jazzkonzi” következett, így ez a két hangszer lett életem meghatározó útitársa. (mosolyog) Azóta pedig csak bővült a repertoár, kiegészült basszusklarinéttal, tárogatóval, tilinkóval, töröksíppal, kavallal és mindenféle furulyákkal… Kimeríthetetlen világ.

A kérdés mindig ott van az emberben: miért csinálom? Kerestem a választ… Nem volt elég az, hogy élvezem és olykor sikeres is vagyok. Már jóval elmúltam harminc, amikor létrehoztam az első, saját zenekaromat és három gyerekes édesapaként megválaszoltam magamnak a kérdésem: „Azért, mert a végső igazságok ott vannak a zenében, amivel adni szeretnék.” Szeretném, hogy a végső elszámolásnál, helyesen tudjak válaszolni… mert hiszem, hogy a kérdés nem az lesz, hogy mit kaptál, miket szereztél, hanem hogy mit adtál, és amit te kaptál, azt miként használtad, és tovább adtad-e? Abból tudsz csak adni, amiből neked is van… én zenei tálentumokat kaptam, ezekkel kell jól sáfárkodnom. (mosolyog) Ezért is tanítok immár negyven éve.

Papp Tibor bácsi, egykori klarinét tanárom és fúvós zenekarunk karmestere, olyan volt számunkra, mint egy igazi, jóságos nagyapa. Mindannyiunkra figyelt, külön-külön, és segített abban, hogy megtaláljuk a saját egyéniségünket. Tőle tanultam meg, hogy mi a különbség aközött, ha egy olyan emberhez beszélsz, aki csak úgy tesz, mintha figyelne, és aki tényleg figyel… És aki igazán figyel, azzal lehet lélektől lélekig beszélni, annak, és azzal lehet lélektől lélekig muzsikálni.

„Miközben gyakoroljátok a d-moll skálát, olvassátok el az előttetek lévő újságcikket, utána pedig meséljétek el, hogy mit olvastatok!” – a figyelem megosztására is tanítottak minket a főiskolán. A jazzben sok az improvizáció – a tanultak, a tapasztalatok és az egymásra „hangolódások”, amihez elengedhetetlen a tényleges, jelen lévő figyelem.

Ne ítélkezz afölött amit játszol, mikor éppen a színpadon vagy! Ha hibázol is, végigküzdöd, nem szállhatsz ki! – a zene nemcsak figyelni tanított meg. Mi is hibázunk, mint bárki más… A nyolcvanas években, egy Vujicsics turnén történt: Németországból utaztunk Hollandiába, ahova késve és fáradtan érkeztünk. Megbeszéltük, hogy másfél óra múlva találkozunk, akkor hangbeállás és este koncert. Lepihentem a hotelben, majd nagy zajra ébredtem. A kollégám dörömbölt az ajtón, mert elaludtam. Az esti koncerten bekonferáltam egy dalt, de a prímásunk az előző számot kezdte ismét játszani. Eltelt egy hosszú perc, mire feleszméltünk, mi is történt! Valami reflexszerű, az összeszokottságból, rutinból és megrökönyödésből eredő összjátékkal szinte észrevétlenül mentünk át a beharangozott dalba… Érdekes lenne visszahallgatni ennek a számnak a felvételét… Azóta több száz koncertet adtunk, de ezt a mai napig emlegetjük.

Tizenhat évesen végleges döntést hoztam, és azóta sosem éreztem, hogy váltanom kellene, valami mást csinálni, akkor sem, ha kudarc ért, vagy anyagi nehézségeink voltak. Elhívásnak, hivatásnak tekintem a zenélést és a tanítást is. Talán ez segített abban, hogy ma, hatvannégy évesen sem ismerem a kiégés fogalmát. A feleségem sokszor csak OptiMiskának hív. Igaza van, pozitív életszemléletű, alapvetően vidám ember vagyok, de talán épp azért, mert mélyen érzem és élem át a szomorúságot, a melankóliát is. A válasz arra, hogy mégis hogyan nem érintett meg sosem a kiégés, a váltás szele? Népzene, jazz, klasszikus és kortárs zene, tanítás a Zeneakadémián… Úgy érzem, mindig van mihez nyúlnom, ezért nagyon változatos az életem, és ha épp nem dolgozom, akkor olvasok, a természetet figyelem, tervezek, fejlesztem magam ebben a világban, amit kimeríthetetlennek tartok: a zenében.

A műfajok, amelyekben aktív vagyok, olyanok, ahol nem kiszolgálni kell a közönséget, hanem hívni: tudsz-e velem jönni? Érdekel-e? Mintha egy könyvet olvasnál, van, amelyiket becsukod az ötödik oldalnál, és van, hogy nem bírod letenni. A kérdés mindig az, hogy elrepít-e téged oda, ahol jó a lelkednek? És a jó nem feltétlenül csak boldogat jelent, sokkal inkább tartalmasat, érzőt, lelkileg táplálót.

Most újra abban a kis családi házban élünk, ahol egykor felnőttem, de régebben, amikor a gyerekek még otthon voltak, az előző – szintén pomázi – polgári ház falai között, állandóan muzsika szólt, hisz mindhárman tanultak zenét. Egyik vasárnap délelőtt, gyakorlás közben kimentem a feleségemhez a konyhába, ahol ő éppen az ebédet készítette. Hallom, hogy a fiam is gyakorol…”Jó ég, te egyszerre hallgatod az én és a fiunk gyakorlását?” „Persze, ezt hallgatom 20 éve!” (nevet) A feleségemet is a zenének köszönhetem, ő is zenei tehetséggel jött világra, sokáig énekelt is velünk a Vujicsics együttesben. Számomra ő jelenti az egyik legbiztosabb pontot az életemben, s mindent megteszek, hogy én is ezt jelentsem a számára.

A három fiunk közül kettő zenei pályára ment. A középső szaxofonos lett, a legkisebb pedig annyira más zenei világban mozog, amennyire csak lehet… Elektronikus zenével foglalkozik. Emlékszem, amikor megmutatta egyik első saját számát, félve vezette fel a témát… ”Tudom, hogy ez nagyon más, mint te…” „Jaj dehogy, mutasd!” Boldog voltam, hogy beavatott a világába. Remélem, ha majd egyszer ők mesélnek, jó érzésekkel beszélnek majd arról, milyen volt zenében felnőni… (mosolyog)

– Mihály Borbély Kossuth és Liszt Ferenc-díjas klarinétos, szaxofonos történetét Kosztin Emese foglalta írásba. –