A felhőfestő

„Sokszor, ha választani kellett, a rosszabbat választottam, a csúnyább almát, a nehezebb feladatot, mert azt éreztem, hogy majd jobbá, kecsegtetőbbé teszem…   A tökéletlen mindig jobban vonzott. Talán mert semmi sem volt tökéletes körülöttem.” – Határozott stílus, mesebeli otthon, békés mosoly és tiszta szemek – Hájas Réka festő, rajztanár, háromgyerekes édesanya, egyedül, Kecskemét belvárosától nem messze… elrepít minket az ő világába, ahol jó lenni.

Maga vagyok a kettősség és az ellentmondás. Belül vadóc, fiús kislány voltam, kívülről viszont egyáltalán nem, csak és kizárólag szoknyát voltam hajlandó felvenni. Ez a kettősség az egész életemet végigkíséri. Balett-táncos szerettem volna lenni. A legnagyobb örömöm volt, ha hozzájuthattam valamely orosz balettelőadás felvételéhez, teljesen elbűvöltek, akárcsak a felettünk lebegő felhők. Rajongtam értük, a természetért. Mi lenne, ha felhőfestő lennék? Hanyattfeküdtem a földön, a füvön, a hintaágyon, és csak néztem a felettünk elsuhanó, halkan mozgó, fehér, habszerű felhőket. Majd rájöttem, hogy ez lehetetlen vállalkozás lenne, akárcsak a balett, mert a tánctanár közölte velem: „Alkalmatlan vagy erre a táncra!”

A szépség iránt viszont mindig is fogékony voltam. Reprodukálni akartam a természetben fellelhető sokszínűséget – ez volt az egyik alapmotivációja annak, hogy fessek. Az ecsetek egészen korán, már óvodás koromban jó „barátaim” lettek – úgy éreztem, az ujjaim közé simulnak, pont odaillenek – az óvó néni pedig mindig megengedte, hogy szabadon rajzoljak, fessek. Az óvodában tudták, hogy anyukám kirakatrendező, és talán azt gondolták, véremben van a kreativitás.

A festésre korán komoly indíttatást éreztem. Ez volt az első és talán az egyetlen dolog, amiben sikerélményt éltem át.

Egyedül kamaszkoromban ingott meg a bizalmam: „Tényleg a festés az én utam? Elég jó vagyok én ebben? Valóban van tehetségem? Méltatlan vagyok hozzá.” De azóta rendszeresen olyan emberek kerültek-kerülnek az utamba, akik megerősítenek a hitemben. 36 éves korom óta tudom biztosan, hogy ez az én utam. Mindig az motivált, hogy azt a fajta szeretetet, ami bennem van a világ iránt, kifejezzem a festés által. A megélhetés, az anyagi dolgok soha nem érdekeltek, pedig sokszor az orrom alá dörgölték mások, hogy ebből nem fogok tudni élni… de én tudtam, hogy nélküle sem. Nem tudtam elképzelni, hogy mi mást is csinálhatnék. Én ehhez értek. Sosem vágytam gazdagságra, nem lennék boldogabb, ha milliomos lennék. Annyi mindentől elestem volna, ha csak a pénz után futok. Sokszor, ha választani kellett, a rosszabbat választottam, a csúnyább almát, a nehezebb feladatot, mert azt éreztem, hogy majd jobbá, kecsegtetőbbé teszem… A tökéletlen mindig jobban vonzott. Talán mert semmi sem volt tökéletes körülöttem.

A történet folytatása: https://kepmas.hu/neked-elmeselem-felhofesto