FEL
Etűdök

Ha fejlődsz, élsz.

Érte mentem. Lesegítettem a lépcsőn. Szorosan fogtam a hóna alatt, a karjánál, nehogy megszédüljön. A lépcsőházból kiérve, egyből az ég felé nézett. Szeme kopott fényében halvány örömet láttam. Rég nem járt kint. A szíve nem bírja a lépéseit. Pedig a lábai vinnék.

A kocsival az ajtó elé álltam, hogy minél előbb leülhessen. Az odavezető buckákon szinte átemeltem. Könnyű volt és törékeny, mint egy hóvirág. De a szíve súlyos. Kicsit sem nyugodt. Mintha haragudna. Haragszik, hogy ő az utolsó, aki még velünk maradt. Hat testvéréből ő a legnagyobb túlélő. Viccel is néha: „Én vagyok az utolsó mohikán.” A könnyeim a torkomban feszülnek. Érte. És magamért, hogy nem ismerhettem őt jobban, hogy nem voltam soha elég felnőtt ahhoz, hogy megértsem őt, hogy meghallgassam… hogy útra kelljek vele. Most az lennék. De már ő nem elég ahhoz, hogy elinduljunk…

A kocsiból csak az utat kémleli, és, hogy mi változott… Semmi sem a régi. Se ő, se én. Lemondóan legyint. Majd megfogja a kezem: Nem is kell, hogy ugyanazok legyünk. A változás szép. Ha fejlődsz, élsz. A kérdés az, hogyan legyünk önmagunk egy rohanó holnapban? Mikor még önmagunkat sem érjük utol. Egész életemben, három dologért imádkoztam: békéért, szeretetért és vidámságért. Szerintem ebben a háromban minden benne van. Minden, ahhoz, hogy élni tudj. És szeress élni.

Fotó: Wesniczky Zsófia

Facebook hozzászólások

«

»

ÍRD MEG NEKEM A VÉLEMÉNYED!

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük