Magunknak hazudjuk a legnagyobbakat.

Nem volt mellébeszélés. Kiderült, hogy nem merek felnőni, hogy még mindig gyerek vagyok: hárítom a felelősséget, másokat hibáztatok. Mert nem akarok mindent látni. Mert magunknak hazudjuk a legnagyobbakat. Egy nagymama, aki bejárta a fél világot, aki tizenhat évesen elszakadt a szüleitől, és aki két dologra vágyott: biztonságban és szabadon élni. Molnár Ágnes rajztanár és természetgyógyász története.

Hogy milyen ember vagyok? Erős akaratú, emberszerető. Aki bárkiben és bármiben tud valami szeretnivalót találni. Akit az édesanyja a saját képére próbált formálni. Olyanok voltunk mi ketten, mint két erős amazon, akik épp azért, mert annyira hasonlítottak egymásra, nem fértek meg egymás mellett. Nekem ő volt a példa és az ellenpélda is. A példa, mert megtanította, hogy milyen erő lakozik egy nőben, és az ellenpélda, mert az ereje képes volt rombolni is.

Anyaként azt mondtam a lányaimnak – miután kiskorukban igyekeztem stabil értékrendet adni nekik –, hogy: „Úgy éltek, és azt csináltok, amit csak szeretnétek. Amitől és amiben jól érzitek magatokat. Ha kérdeztek, elmondom a véleményem, de kérdés nélkül nem fogom befolyásolni a döntéseiteket.” Így, utólag látom, hogy ezzel az összes létező bizalmam a kezükbe adtam, és ők nem éltek vissza vele.

Én túl sokáig éltem úgy, hogy azt éreztem, „be akarnak törni”.

Anyukám persze ezt nem rossz szándékból tette, sőt nem is tudta, hogy nekem ez rossz. Egyszerűen számára csak egy igazság létezett. Az ő igazsága.

Nagyapám karmester volt, akinek rendkívül tetszettek a teátrális mozdulatai – sokszor utánoztam is őt. Emiatt anyukám, aki zongorista szeretett volna lenni, meglátta bennem a saját álmai megvalósulását. De nekem sajnos nem volt jó zenei érzékem: hét évig tanultam zongorázni, de nem volt bennem semmi kiemelkedő. Rajzolni szerettem, rajztanár is lettem.

Majd politikai meggyőződésből – és egy jobb élet reményében – 1968-ban, mint akkoriban sokan, apám, a húgom és én disszidáltunk. Turista útlevéllel indultunk neki Olaszországnak. Ekkor szétszakadt a családunk: apukám Londonban kapott munkát, én a németországi Kastlban folytattam a gimnáziumot, a húgom pedig Olaszországban tanult tovább. Mindössze tizenhat éves, göndör fürtös, eleven kamaszlány voltam. Mégsem féltem, sőt örültem az önállóságnak. Anyuval öt éven keresztül levélben tartottuk a kapcsolatot. A húgom rengeteget sírt utána, én, az öntelt, önálló, öntörvényű személyiségemmel, pedig megkeményedtem. Többször próbáltunk újra összekapcsolódni… Olaszországban sikerült is, a húgom azóta is ott él Dél- Olaszország egyik napsütötte kis falujában.

Én pedig vándor lettem, vagyis világpolgár. Egy évet éltem Velencében egy lakóközösségben, három évet Zürichben, további éveket Kölnben, Olaszországban, Münchenben és Bécsben. És bár tény, gyökértelenebbé váltam, de bárhol képes vagyok otthon érezni magam. Könnyen beilleszkedem – nagyon széles, elfogadó, nyitott látásmódot kaptam utazásaim során.

Tudom, azt mondják, szokásunk idealizálni a múltat, hogy visszatekintve minden megszépül. Mégis, én ténylegesen egy boldog gyermekkora emlékszem vissza, ott, Veszprém védett, otthonos kis lakóparki közegében.

Annak ellenére, hogy volt egy meghatározó hiányérzetem, „nem éreztem magam biztonságban”. Csak és kizárólag egyetlen helyen: nyaranta egy kedves, falusi házaspárnál töltöttem néhány hetet a Balatonhoz közeli vályogházukban…

A történet folytatása: https://kepmas.hu/hu/neked-elmeselem-magunknak-hazudjuk-legnagyobbakat