Nem engedem, hogy a nők bántsák magukat. Hogy elmondják miért nem szépek, miért nem értékesek és miért nem szerethetőek. A nők többsége bántja magát, mint ahogyan egykor én is tettem.
Volt egyszer egy életem, egy ma már nem létező Jugoszláviában, annak egy meghitt, kedves, egyszerű kis falujában, Csantavéren, ahol megtanultam: nincs fontosabb a szabadságnál.
Egy átlagos reggel. Homályosan pislogok bele az új nap kezdetébe. Hajcsatt, és a szokásos mozdulat, amivel feltűzöm a hajam. Egy pohár víz, minden ugyanaz, és mégsem. Visszafekszem, ma úgysem sietek sehova, nem várnak sehol.
Egyetlen dolgot hoztam el abból a házból, melynek falai között apám mindig szótlanná vált. Nem beszéltünk arról, hova megyünk, honnan jövünk, mintha az az idő, amit az egykori családi otthonban töltöttünk, nem is volna.
Látványosan szenvedett. Szinte kérte, hogy sajnáljam. Amikor közel voltam, és tudta, hogy közel vagyok, lassabban állt fel, többet remegett, erőtlen kedvtelenséggel csavarta le a kupakot. Mutatni akarta, hogy nehéz, hogy fáj.
A bal karomon egy kopott, zöldeskék, de bájos mákvirág, a jobbon egy élénkebb, élettel teli páfránylevél és kardos pillangók… Ez mind én vagyok, olyan valaki, aki mindig lázadt a szürkeség, az egyhangúság, a kiszámíthatóság és a drága szülei féltő szavai ellen.
Sokszor álmodom ugyanazt. Gödön vagyok, a lakásban, ahol anyuék sosem jártak. Abban az otthonban, amit már én teremtettem, ahol a kislányom hanyatt veti magát az ágyon, szorosan magához öleli a plüsseit és felsóhajt: „végre itthon vagyunk.” Mosolyogva nyitok ajtót, a vacsora már a sütőben sül -miközben a szüleim elkényeztetik az egyetlen unokájukat, akit csak odafentről láthattak.
1979 tanévkezdésében hamar jött az ősz. A falevelek már a talpunk alatt ropogtak. Elegáns, fehér ingben voltál, amikor a Balett Intézet néptánc tagozatának C osztályában megláttalak. Majd néhány órával később a Kazinczy utcai táncteremben, az inget, fehér atlétatrikó, harisnyanadrág és néptánc csizma váltotta fel.
Volt bennünk valami egyforma. Gyakran mondtad: „Mintha édesanyámat látnám benned.” A nagymamát, aki nyolc gyermeket szült, akik közül kettőt korán elveszített. Igazi tyúkanyó típus volt, aki mellé jó volt odabújni. Az a fajta béke áradt belőle, amikor egy ember már képes lemondani bármiről, aki már nem fél, aki már csak, és kizárólag önmagát adhatja.
