FEL
Riportok

Sose kívántam, hogy bárcsak lenne lábam.

Az aranyérem magával hozott egy 180°-os fordulatot. Kamerák kereszttüzébe került, magazinok lapjaira, riporterek figyelmébe – és valahányszor kérdezik, a válaszaiban mindig ott van egy stabil, belső hit. Ami ahhoz köthető, amit még kislányként kérdezett egy vasárnapon az apukájától: „Szerinted én miért születtem így?” „Valószínűleg Istennek terve van veled.” Illés Fanni paralimpiai bajnok meséli el a történetét

Semmi sem magától értetődő. Legalábbis nekem nem. Egy pillanat elég ahhoz, hogy mindent elveszíts. Míg azért, hogy nyerj, éveket küzdesz. Én legalábbis így tettem. Tizenhét éve úszom. Sokáig csak élvezetből. Néha dühből. Majd célból. Sokáig nem hittem, hogy belőlem valaha is paralimpikon lehet. Vagy hogy valaha is győzhetek. Beértem volna ezüst-, vagy bronzérmekkel. Ki se mertem mondani, hogy arany… Csak azt, hogy szeretném elhozni a legfényesebbet. Ma, ha kézbe veszem az aranyérmem, kiráz a hideg, és könnyes lesz a szemem – meghatódom, mert ez sokkal több, mint egy érem. Benne van az egész életem.

Lassan harminc éve, hogy halva születtem. Hiányos kézfejjel, és lábak nélkül. Lassan harminc éve, hogy azt mondták édesanyámnak, mondjon le rólam, hagyjon ott a kórházban, mert alkalmatlan leszek az életre. Életem első pillanataiban én nem az édesanyám mellkasán szuszogtam, hanem a döbbenet és a sajnálat tekintetei között.

Illés Fanni paralimpikon

Illés Fanni paralimpikon

Majd édesanyám, mit sem törődve a figyelmeztető, vészjósló szavakkal, visszajött értem a kórházba, és igent mondott rám. „Ha akkor, ott, megmutatják nekem a lányomat, nem mentem volna el nélküle a kórházból. Nem is gondolkodtam volna. Mert ő az én lányom, és már akkor szerettem, mikor még csak nem is láttam őt.” Ez az igen, ez a feltétel nélküli szeretet megpecsételte a sorsomat. A szüleim úgy mondtak rám igent, hogy semmit sem tudtak arról, hogy lehet-e velem bármit is kezdeni. Nem volt idejük, se lehetőségük arra, hogy felkészüljenek rám, egy gyerekre lábak nélkül, egy gyerekre, akinek speciális élettérre van szüksége. Épnek neveltek. Soha nem különböztettek meg. Se otthon, se az óvodában, se az általános iskolában. Mégis, mindig tudtam, hogy más vagyok. Miután anyukám először olvasta fel nekem A rút kiskacsát, utána tudattalanul, de mindig arra böktem rá az apró kézfejemmel, hogy azt olvassa újra.

Fanni a szüleivel

Rafinált, zsivány kislány lettem. Gördeszkáztam. Míg a többiek mellettem mentek biciklivel, én beléjük kapaszkodtam, és húzattam magam. Hatalmasakat estem. Ma is őrzöm a nyomait a karomon. Mami nem aggódott, legalábbis nem mutatta. Nem óvott túl. Se engem, se a húgomat. Azt gondolta, így leszünk életrevalóbbak. Amikor ötévesen először voltam a Balatonban, amibe majdnem megfulladtam, mert nem értek le a „lábaim”, akkor is azt mondta utólag: „Rossz pénz nem vész el.” Úgy hitt bennem, hogy esélyem sem volt nem hinni magamban.

A történet folytatása: https://marieclaire.hu/riporter/2021/10/04/illes-fanni-paralimpikon-sose-kivantam-hogy-barcsak-lenne-labam/

Neked elmesélem | Kosztin Emese

Facebook hozzászólások

«

»

ÍRD MEG NEKEM A VÉLEMÉNYED!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük