Azt érzed, hogy rossz úton jársz, rossz az, ahogyan élsz? Hogy tehetnél többet is, hogy lehetne jobban is? Egy vadon élő nő, aki …
Az idő kincs. Egymás ideje legalább akkora mint az, amit magunkra szánunk. Így kezdi ahogy belibben, légies könnyedséggel. Hajdú Orsolya, drámapedagógus, művészetterapeutával beszélgetek újrakezdésről, újratervezésről, egy másik valóságról, ahová szabad a bejárás, ahol az idő – ha számít is –
megáll egy pillanatra, majd azt kérdezi “Hol vagy? Merre tartasz? Hová rohantál eddig?”
Tizenhat évesen azt mondták “Te úgysem fogsz lefogyni!”, neki mégis sikerült. Liza a következő két évben alig harmincnyolc kilót nyomott. Az anorexiát akkor még nem ismerték fel, ő viszont pontosan tudta mi történik vele.
Ma, három évtizeddel később, Dr. Lukács Liza, szakpszichológus, sikeres terapeuta és országszerte keresett előadó, könyveiben az étkezési zavarok és az ebben elsődleges szerepet játszó szülői minták szerepéről ír.
Édesapám okos, jóképű, ambiciózus férfi volt, és számomra teljesen megközelíthetetlen. Szinte nem is ismertem, nincsenek vele emlékeim… Illetve de, egy valamire mégis emlékszem, ami nem emlék, hanem sokkal inkább egy érzés, egy vágyakozás, hogy szeressen engem. Mindig irigyeltem az olyan lány gyermekeket, akiket átölelt az édesapjuk.
A bal karomon egy kopott, zöldeskék, de bájos mákvirág, a jobbon egy élénkebb, élettel teli páfránylevél és kardos pillangók… Ez mind én vagyok, olyan valaki, aki mindig lázadt a szürkeség, az egyhangúság, a kiszámíthatóság és a drága szülei féltő szavai ellen.
Sokszor álmodom ugyanazt. Gödön vagyok, a lakásban, ahol anyuék sosem jártak. Abban az otthonban, amit már én teremtettem, ahol a kislányom hanyatt veti magát az ágyon, szorosan magához öleli a plüsseit és felsóhajt: „végre itthon vagyunk.” Mosolyogva nyitok ajtót, a vacsora már a sütőben sül -miközben a szüleim elkényeztetik az egyetlen unokájukat, akit csak odafentről láthattak.
