A tiszta szándék

Sokszor álmodom ugyanazt. Gödön vagyok, a lakásban, ahol anyuék sosem jártak. Abban az otthonban, amit már én teremtettem, ahol a kislányom hanyatt veti magát az ágyon, szorosan magához öleli a plüsseit és felsóhajt: „végre itthon vagyunk.” Mosolyogva nyitok ajtót, a vacsora már a sütőben sül – miközben a szüleim elkényeztetik az egyetlen unokájukat, akit csak odafentről láthattak.

Volt egy édesanyám, aki úgy adott nekem irányt, hogy közben sosem korlátozott. Azt hiszem erre csak kevesen képesek… Ő volt nekem a stabil, mindig jelenlévő szülő, a varázsló, aki olyan légkört teremtett maga köré, hogy felnőtt nőként is, ha nyugalomra vágytam, hozzá menekültem. Miatta volt kiegyensúlyozott a gyerekkorom, tőle kaptam a kiolthatatlan életkedvet – az édesanyámtól, aki mindig azt mondta: “Minden úgy van, ahogy lennie kell. Majd utólag meglátod, miért történik éppen az, ami…”

Kellettek a szavai, mert sokat küzdöttem, már kislányként is, hol magammal, hol magamért. Erős, energikus, makacs személyiség voltam, aki hat évesen művészi tornára, furulyázni, zongorázni, beszédtechnikára, balettra és úszni járt. A Balettintézetben azt mondták: „ezzel a karizmatikus válszerkezettel semmi keresnivalód nincs itt.” Az úszásban viszont váratlan sikerélményeket éltem át: mellúszásban ötszörös magyar bajnok lettem. Ehhez viszont minden reggel öt harminckor keltett édesanyám, majd hatodik osztálytól magántanulóvá váltam, hogy még több, és intenzívebb időt tölthessek a vízben. Nincs is olyan emlékem, hogy nem úszom, olyan kicsi voltam mikor elkezdtem, mindössze négy évesen, hogy olyan, mintha vízben kezdtem volna el élni… A vízben, ahol megismertem a lelki terror egyik oldalát – kemény világ a hullámzó, áradó víz felszíne. 

Ahogy apu szerette volna, úgy akartam én is: „egyszerre lenni minden.”

Ő rengeteget utazott, turnézott, emiatt  kétféle emlékem létezik vele kapcsolatban: éppen elutazik, vagy megérkezik. Legendás bábművész volt, akit távolról csodáltam. Akkoriban, mikor nem lehetett külföldre utazni, ő bejárta a fél világot, olyan dolgokat, helyeket látott, amit a legtöbben csak képeken, vagy ott sem láthattak. Mindent meg akart mutatni nekem, az egész világot a tenyerembe helyezte volna, hogy lássam, halljam, értsem és csodáljam ezt a lüktető bolygót. Ezért is jártam annyi különórára, mert azt akarta, tudjam, van választási lehetőségem. Huszonhárom éves voltam mikor elvesztettem őt. Nem tudhatta, hogy sikerült neki: a kezembe adta a sorsomat.

Anyu testvére, a nagynéném, az állami népi együttes szólótáncosa, énekese volt. Istenadta tehetségnek láttam, tátott szájjal néztem őt, amikor pusztán hobbiból elkezdett hajtani az ügetőn. Mondhatnám, hogy függővé vált a lovaktól… Éteri jelenségként, könnyedén ült a szulkiban. Tíz éves voltam, amikor apuval együtt, engem is kivittek az ügetőre. Emlékszem, a lelátón ültünk, én apu ölében és már ott idegesítő, hajthatatlan könyörgésbe fogtam: „lovagolni szeretnék!”

Szeretem a szagukat, a hangjukat, azt ahogyan neszeznek…”Lovagolni szeretnék, munkáért cserébe!” – így kezdtem el tizenkét évesen Petneházára járni lovagolni. A szüleim nem értették, hogy mi ez az új őrület, de rám hagyták.

Trágyáztam, nyergeltem, futószáraztam, fésültem a lovakat és cserébe a legdrágábbat kaptam: lovagolhattam. „Istenem, de jó lenne ezt csinálni!” – merült fel bennem sokszor a gondolat, de eszembe sem jutott, hogy ebből valaha is megélhetek.

Érettségi után kaptam meg a szüleimtől életem első, és sokáig egyetlen lovát, Kedvest – majd jelentkeztem a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára. Milyen logikus lépés! (nevet) A főiskola alatt Kedves betöltötte a harmadik életévét, el kellett kezdeni lovagoltatni, viszont a bértartás nagyon drága volt Budapesten, emiatt elkezdtem iskola mellett dolgozni. Egyik cégtől kerültem a másikba, a lehető legkülönbözőbb beosztásokba… Hét évig dolgoztam lélek nélkül.

Amikor pontot tettem eddigi életem végére, egyre többször kerített hatalmába egy nagyon egyszerű érzés: „nem akarok tovább olyasmit csinálni, amit nem szeretek.” Illetve volt egy kérdés, amivel gyötörtem a saját lelkemet:

“ Hogyan lehetek valami olyannak a része, ami értéktelen, ami kihasználja az embereket?”

Az idő pergett, szinte kifolyt a kezeim közül – megértettem…az időt sosem kapom vissza, nem lesz belőle több. Csak fogy…, mint egy homokóra, amit nem fordíthatok meg, nem játszhatok újra. Nem elvenni szeretnék a világtól, hanem adni.

A huszonötödik születésnapomra egy jó baráttól kaptam meg Monty Roberts, Az igazi suttogó című könyvét, angolul. Van, hogy jó könyvek kerülnek a kezünkbe… amik hatással vannak ránk, amik elindítanak bennünk valamit. Eldöntöttem: lovakkal fogok foglalkozni.

Az igazi suttogó, Monty Roberts, ma nyolcvanöt évesen is hirdeti az erőszakmentes kommunikációt. Célja, hogy a világ, amikor majd távozik belőle, jobb hely legyen, mint amikor megérkezett. A bántalmazó családban felnőtt kisfiú tizenhárom évesen órákon keresztül, néma csendben figyelte, és tanulmányozta az egymással kommunikáló vad musztángokat a nevadai sivatagban. Meglátta azt a testbeszédet, ami megváltoztatta az ő és a lovak sorsát is. Benne megvolt az a képesség – mert rengeteg olyan lovast ismerek, aki zsigerből zseniális, mégsem tudja átadni, elmondani, hogy mi is történik a ló és közte… – Monty viszont képes volt úgy szavakba foglalni, egy összetett tananyagba leírni azt, amit látott, hogy ez mások számára is tanulható legyen.

Az ő nevéhez fűződik az EQUUS nyelv, a lovak nyelve, ami egy több mint 137 jelből álló, testbeszéden és energiákon alapuló nyelv. A lovak képekben gondolkodnak, a szokásaik rabjai és újfóbiásak.

Bármi ami új, arról azt hiszik, majd az életükre tör. Ha bármit változtatunk a napi rutinjukon, ha lecserélünk egy addig mindig ott lévő tárgyat, akkor számukra vége van a világnak. A fülüket mindig arra mozdítják, amerre a figyelmük irányul és egy dolgot akarnak: biztonságban lenni. Ha azt érzik, bizonytalan vagy, nem tudod mit akarsz, félni kezdenek tőled. Ők nem tudnak tervezni, nincs jövőképük, a pillanatban élnek. 

Az alapképzést Angliában végeztem el, ahol már határozottan tudtam, hogy mit akarok. Amikor felmerült a kérdés, hogyan tovább, mi a cél, életemben először tudtam teljes bizonyossággal a választ: instruktor leszek.

Amikor ezt kimondtam, kitisztultam, könnyűnek éreztem magam. Az egész eddigi életem értelmet nyert.

Egyértelmű, de többlépéses rendszeren kellett végighaladnom. Sokan, sokfélét hittek rólam, arról, hogy hogyan kerültem pont én Monty Roberts mellé tanulni. A válaszom egyszerű: az iskolában angolul kell letanítani az összes kurzust,és nekem jó volt az angolom. A haladó vizsgán egy lómentő farmról érkezett lovat húztam. A feladat: bevinni a lovat a körkarámba és csatlakozást kérni. A ló nyerített, ágaskodott, rúgott és kiakarta ásni magát…Az első percekben tudtam, esélyem sem lesz csatlakozást kérni. Ismertem a szabályt, ha Monty bejön a körkarámba, a vizsgám elégtelen. Nálam az ötödik percben bejött. „Van terved?”-kérdezte. Sokszor mondogatta nekem: „jó ha van terved, de ne ragaszkodj hozzá túlságosan.” „Van, meg szeretném fogni a lovat!” Ekkor már elengedtem a félelmem, megengedtem magamnak, hogy megbukjak és már csak az érdekelt, hogy mit tegyek a lóért… Elővettem az összes tanult dolgot, de szegény annyira félt az embertől, hogy már annak is örültem volna, ha esetleg újra rá tudom csatolni a vezetőszárat és valahogy kijutunk innen. Amikor Monty bejött, teljes lázban volt, és azt mondta csináljuk együtt. Jól látta, ketten kellettünk ahhoz, hogy a ló megálljon. „Az tetszett, hogy nem estél pánikba, hanem a megoldást kerested.” – a vizsgád sikerült.

Van egy nagyon kedves emlékem vele: egy kísérlet során megkért, tegyek pulzusmérőt az ő és a ló mellkasára, de valamiért az emberi pulzusmérő nem működött. Apukámtól örökölhettem: a technikai dolgokban egész ügyes vagyok, főleg ha pánik helyzet van– összeszinkronizáltam a pulzusmérőket, de végül Montyra is egy ló pulzusmérő került. Jellegzetesen, mindig ugyanazt az öltözéket viseli – kék ing, alatta frottír atléta, cowboy kalap – az atlétája alá kellett felszerelnem a pulzusmérőt, zavaromban vicceskedtem: „sosem gondoltam, hogy valaha ilyen közel kerülhetek hozzád.” Mosolygott, és annyit mondott:„te jó ember vagy!”, majd idegeskedni kezdett, „de miért romlott el a másik mérő?” Én boldog voltam a mondatától, miközben láttam, ahogy megy fel a pulzusa… (mosolyog)

Apukám azt mondta „ha meg akarod ismerni a világot,  nézz szét önmagadban, ha meg akarod ismerni önmagad, nézz szét a világban.”

A lovaglás adta a hitemet, amiben ma már a lányomat is nevelem: “Hiszek a szeretet alapú kapcsolatokban, a tiszta szándékban.”

Kénytelen voltam hinni, mert csak és kizárólag szeretettel juthattam közelebb a lovakhoz -egykor kénytelen voltam, ma pedig már természetes részem, mert ha nem volna az, nem tudnék csatlakozást kérni a világ legérzékenyebb állatától, – a csatlakozás során, a ló az ember mellett dönt, de ahhoz el kell érned, hogy melletted akarjon dönteni. 

A ló tud valamit, amitől az embernek jobb lesz. Ők harmóniára törekednek, megmutatják ki is vagy. Egy lóhoz túl kell lépned önmagadon, mert nincs olyan helyzet, amiben át tudnád verni. Őt nem érdekli, hogy te mit akarsz mutatni magadból, hogy mit gondolsz magadról… Ő lát, és arra fog reagálni, aki valójában vagy.