Virágok között

Volt bennünk valami egyforma. Gyakran mondtad: „Mintha édesanyámat látnám benned.” A nagymamát, aki nyolc gyermeket szült, akik közül kettőt korán elveszített. Igazi tyúkanyó típus volt, aki mellé jó volt odabújni. Az a fajta béke áradt belőle, amikor egy ember már képes lemondani bármiről, aki már nem fél, aki már csak, és kizárólag önmagát adhatja. 

Nekem kislányként ő volt a menedék, akihez gyakran szöktem át Budaörsre. Akkoriban Budaörs egy csendes, földutas, dombos kis falu volt, ahol télen a házhoz közeli dombon nagyokat szánkóztunk. Az órák peregtek, és mi kimelegedve, piros, hideg fülekkel szaladtunk be hozzá a meleg fűtött szobába, ahol forró tea és zsíros kenyér várt minket.

Ennek az idős nőnek, – az én drága nagymamámnak – nem volt semmije, se csodás vagyona, se biztonsága – mégis emlékszem, hogy a gyerekszobában, az olajkályha mellett állva, arra gondoltam, olyan szeretnék lenni, mint ő.

Én is ilyen ricsajt, vidámságot, életet szeretnék magam köré. Szeretném, ha több gyermekem lenne.

Te egyedül neveltél fel minket. Hajnalban keltél, hogy reggel hatkor elindulhass dolgozni, és a lefektetésünk után kisurranva – sokszor láttam, hogy este kilenckor még mindig ott görnyedsz az írógép felett. Maga vagy az erő, a kitartás, az elbírás. Amikor az öcsém beteg volt, tizenegy évesen egyedül küldtél ügyeket intézni, és kétséged sem volt, hogy visszatérek – teljesítve a “küldetésem”. Az önállóság, a makacsság hamar belém égett. Ellentmondásos példaként élsz a szememben… Mert tudom, hogy nem tehetek úgy, mint te, nem követhetem a példád… 

Te képes voltál értünk feláldozni magad és ellent mondani a szívednek. Magamon tapasztaltam meg, hogy egy gyerek milyen rossz is tud lenni – mint amilyen én is voltam, nem egyszer, veled.

Sok mindent megtettem azért, hogy neked ne legyen jó, mert nem tudtam elfogadni, hogy apuval külön váltatok, azt pedig végképp nem, hogy valaki mást szeress… Pedig megvolt rá az esély, hogy boldognak lássalak. De te túlságosan is, önzetlenül, rajongva szerettél minket… Mindig előrébb helyezve a mi gyermeki kívánságainkat – az öcsémét és az enyémet. Tanítottál – így én, 31 évesen a válásom közepén, három gyerekkel, megengedtem magamnak, hogy rátaláljak és beengedjem az életembe őt, akivel az első randevúnk óta, idén huszonegyedik éve élem, hogy szeretnek.

Egy egyszerű pulóverben és farmerben indultam útnak. A gyerekek már az iskolában, tanórán ültek. A kocsinak minden része hűvös volt, kint állt azon az éjjel. Nem baj, csak ki és beszállok – gondoltam.
A virág nagykereskedésbe indultam, árvácskáért és leanderért, de valami egészen mást vettem, valami olyat, amit eddig nem láttam: a plafonra volt felfüggesztve, onnan lógott lefelé a világba, egy félkörszerű kosárban virágzott teljes pompájában: a hortenzia. Az én virágom… Ekkor láttam meg őt, huszonegy évvel ezelőtt. Odajött hozzám és közölte: „Ha elviszed ezt a hatalmas hortenzia bokrot én kicserélem a defektes kereked.” Mire céloz? Én vagyok a defektes? A kocsim kereke tényleg leeresztett. A hátsó ülésen két dobozban, ibolyát és hóvirágot szállítottam. Szerettem volna meghálálni valamivel a kedves idegen segítségét, az ibolya mellett döntöttem. Két hónap múlva az árukészlet feltöltésénél csak annyit mondott:

“Tudom mit jelentett az ibolya! Felhívás volt keringőre!” Itt kezdődött az én boldogságom.

Mikor először felmerült bennem a kérdés: mi leszek, ha nagy leszek? Egyértelmű volt: virágkötő. 1975-ben, karácsony környékén családostól indultunk neki az NDK-nak. Nem tudom, hogy te emlékszel-e rá, de én ott láttam életem első és legszebb virágboltját… Aznap este már vele álmodtam: egy virágbolt, benne én, és előtte egy nagy szekér, tele muskátlival, két oldalt pedig minden csupa virágmag. Másnap közöltem veletek: virágboltos leszek! „Az teljesen kizárt, egyszerűen nincs benne jövőkép!” – volt a reakció. Féltettél, biztonságban akartál tudni. Így messzire kerültem a virágoktól… Fogtechnikus lettem és éveken keresztül szorgalommal, alázattal, porcelán fogakat készítettem. Ügyes voltam, azt hiszem kifejezetten ügyes, de beleöregedtem. 26 évesen úgy éreztem elfáradtam, vonszolom a kedvem, ébresztgetem a nyugvó lelkem.

Amikor nem vagy elég erős lelkileg, mindenkinek meg akarsz felelni.

Mindent úgy szeretnél csinálni, hogy mások jónak, kedvesnek, ügyesnek lássanak. Majd eljön az idő mikor rájössz, egyáltalán nem kell, hogy mindenki szeressen. Én 29 évesen, három gyerekes édesanyaként kezdtem el a saját életemet élni.

Félelmetes kijelenteni, de életem felében fejet hajtottam olyan helyzetekre, amikhez – ma már tudom, akkor csak éreztem,- semmi közöm nem volt.

Mindent el tudtam fogadni, meg tudtam bocsájtani, el tudtam nézni és úgy hordoztam a terheket, olyan alázattal, megértéssel, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, mintha az élet csakis ilyen lehetne. Egy jól nevelt, a fejemben kitalált képet követtem arról, hogy milyen egy jó feleség, egy jó anya, egy jó házasság. Az esküvőmre úgy mentem, hogy volt bennem egy belső hang: “Mégis mit keresek én itt?”

Kaptam egy porcelánégető kemencét a cégtől, akiknek dolgoztam – így otthonról is tudtam haladni. Napközben édesanya voltam, majd lefektetés után, éjszaka átalakultam dolgozó nővé. Mikor feltettem az utolsó égetést, a gyerekek már keltek – és kezdődött elölről az életem – amihez nem volt több erőm. Nem volt annyi erőm, mint neked anyu, én nem tudtam lemondani arról, amitől féltettél. 29 évesen eldöntöttem: megnyitom a virágboltot. Ekkor mertem először szembemenni másokkal, az elvárásokkal, a jó szándékú, ésszerű tanácsokkal. Igent mondtam a vágyaimra, felszabadítottam őket a rájuk zárt lakatok alól. Eleinte minden színből egy papírt, egy szalagot vettem, és közben arról ábrándoztam, hogy milyen jó lenne kartonnal vásárolni őket – ma pedig már kamionnal hozzák. (mosolyog)

Egy reggel, egy csendes órájában, újságot lapozgatva láttam meg a hirdetést: öt alkalmas okleveles virágkötő tanfolyam. Emlékszem, aggódtam, hogy ez az öt nap kevés lesz, de az oktató csak legyintett: „Csillagom, ha a kezedben van, ha érzed a virágokat, elég az öt nap! Ha nincs, akkor tíz évig is járhatsz ide, akkor sem fog menni.” A tanfolyam elvégzése után besétáltam az önkormányzathoz és kiváltottam a működési engedélyemet. 1997-ben megnyitottak a kapuim.

Igazad volt, a virágok útja nehéz, de számomra bármi mást csinálni, jóval nehezebb. Ez a nehézség át van itatva elhivatottsággal. Ha éjszaka nem tudok aludni, vagy ha valami bánt, csak kisétálok a boltba a virágok közé, kötök egy csokrot, feldíszítem az állványt és megnyugszom. Mindezt annak ellenére, hogy a választott utamnak a 90%-a koszos, kemény, rengeteg energiával, odafigyeléssel és fizikai munkával járó folyamat, amihez gyakran hajnalban kelek, azért, hogy a legszebb példányokat hozhassam haza, és amiért a kezeim gyakran jéggé dermednek az áztatástól. Takargatom, rejtegetem őket, mert földesek, dolgosak, megviseltek – de nem sajnálom őket, amíg szépet alkotnak.

Van egy férfi, egy állatorvos, aki nem szokott vásárolni, általában csak körülnéz. A minap mégis kért egy csokor virágot. Meglepett, meg is kérdeztem, hogy kinek lesz a virág? “A gyerekek kirepültek a családi fészekből. Mi pedig csak ülünk a feleségemmel a tv előtt és nem beszélgetünk. Rájöttem, nem is ismerem őt, mert ahogy összekerültünk, egyből jöttek a gyerekek és az elmúlt évek szinte csak róluk szóltak. Meg akarom ismerni a feleségemet!”

Olyan férfi is van, aki minden szerdán eljön és vesz a feleségének egy csokor rózsát – viccelődtem is vele, mondtam neki, hogy a következő életemben az ő felesége szeretnék lenni. A válasza sokáig visszhangzott bennem:

„Nehogy azt hidd, hogy az a nagy dolog, hogy én virágot viszek. A nagy dolog az, hogy van valaki, akinek vinni akarok.” (mosolyog)

– A történetet Wesseling-Piri Ottilia virágkötő emlékei alapján Kosztin Emese foglalta írásba. –

A Nagyrét – Virág fotóit Wesniczky Zsófi készítette.