FEL
Neked elmesélem | Ezzel még tartoztunk egymásnak! | Truppel Mariann és Makovinyi Tibor
Levelek

Ezzel még tartozunk egymásnak!

1979 tanévkezdésében hamar jött az ősz. A falevelek már a talpunk alatt ropogtak. Elegáns, fehér ingben voltál, amikor a Balett Intézet néptánc tagozatának C osztályában megláttalak. Majd néhány órával később a Kazinczy utcai táncteremben, az inget, fehér atlétatrikó, harisnyanadrág és néptánc csizma váltotta fel.

Délelőtt volt a gimnáziumi képzés, délután pedig a szakmai… Délelőttönként kerültél közelebb hozzám. Mögöttem ültél, a kényelmetlen, szűkös iskolapadban. Későn érő fiú voltál, tizenhét évesen kezdtél el növekedni, ahogyan én is. Tizenhat múlhattam, amikor változásnak indultam, amikor a kislányból elkezdtem nővé cseperedni. Fekete, göndör hajú, vékony, magas nővé értem, olyannyira, hogy az utolsó évben a legmagasabb fiúval párosítottak össze a táncban: veled.

Táncos pályám során megtapasztaltam: két olyan tánc van a világon, ami a leginkább testközeli, ahol a férfi vezet, és amihez a nő kapcsolódása, odaadása elengedhetetlen – ez a tangó és a magyar néptánc.

Körülzárod, körbeöleled a társad. Stabilan tartod, mint a fa gerince a milliónyi ágat, te is így tartottad minden érzékemet.

Ahogy a derekamat, a kezemet, a karomat, az egész testemet vezetted, tele volt érzelemmel. Gyengéd határozottsággal irányítottál, úgy, hogy követni akarjalak. Egyre közelebb kerültél hozzám, és az életemhez.

Neked elmesélem | Ezzel még tartoztunk egymásnak! | Truppel Mariann és Makovinyi Tibor

Nem emlékszem az első randevúnkra, azt hiszem nekünk nem volt ilyen – iskolatársak és táncos növendékek voltunk, annyira együtt éltünk, haladtunk a napokban, hogy szinte összeolvadtunk. Életünk első és meghatározó társulatába, a Honvéd Együttesbe is együtt mentünk, kollégák lettünk és szerelmesek.

Emlékszem, nem voltam házasságpárti. Nekem kifejezetten tetszett, hogy „csak” együtt vagyunk, bizonytalannak és izgalmasnak tartottam, hogy nincs köztünk egy papír, ami megmondaná, hogy együtt kell lennünk.

A te szüleid biztattak minket, hogy merjünk belevágni…
1988 és két 23 éves fiatal…

Neked elmesélem | Ezzel még tartoztunk egymásnak! | Truppel Mariann és Makovinyi TiborNyolcadikos voltam, amikor anyukám rákos beteg lett. Kamaszlányként legyőzhetetlennek hittem őt, bíztam benne, és a műtétetek, kezelések erejében is. Hittem, hogy túléli. A tanítás utáni táncórák hatig tartottak és hatig volt látogatási idő a kórházban is, emiatt külön engedélyt kellett kérni, hogy később is bemehessek hozzá. A néptáncóra utolsó perceiben már csak az órát kémleltem, hogy mikor léphetek ki az ajtón és indulhatok anyukámhoz. Te sokszor velem együtt siettél… Felkaptuk az iskolatáskát és kézen fogva futottunk a metróhoz, hogy egy napot se veszítsek el abból, amikor még láthatom őt. Szerettem a kezedet fogni, most is szeretem, nagy, puha, erős, a legnagyobb védelmem. A mamám a koncert vizsga napján, délelőtt halt meg. Este az Operett Színház színpadán azt képzeltem, hogy ő is ott van a nézőtéren. Mai napig hiszem, hogy ott volt, figyelt és mosolygott…

Mi már együtt éltünk, mikor mindenféle romantika nélkül kimondtuk: házasodjunk össze!

De előtte különváltunk egy évet… Te ragaszkodó, féltékeny típus vagy, én pedig vágytam a szabadságra. Táncolni, szórakozni akartam és szerettem társaságban lenni – megijedtem attól, hogy egyetlen emberrel legyek egész hátralévő életemben. Egy külföldi turné és egy előadás utáni beszélgetés alkalmával fordultunk újra egymás felé – éreztük, változtunk, fejlődtünk az elmúlt év során. „Ez csak akkor fog működni, ha szabadon bízunk egymásban.” – ezzel a mondattal és bizalommal kezdtük újra a történetünket. Most, hogy idősebbek vagyunk ezt a mondatot még inkább értjük és éljük. Nem szabad összebogozódni, csak egymásba bújni, mert az egy nagyon magányos út.

Neked elmesélem | Ezzel még tartoztunk egymásnak! | Truppel Mariann és Makovinyi Tibor

Te mindig azt mondtad: „Akkor legyen gyerekünk, ha te készen állsz rá, amikor érzed, anya tudsz lenni!” Mindketten tudtuk: a mi szakmánkban, ha egyszer kiszállunk nem biztos, hogy van újra visszatérés, főleg segítő nagymama nélkül. De mikor én készen álltam, a gyermek nem állt készen megérkezni hozzánk. Egy hosszú, kiszámíthatatlan, várakozással teli „útnak” indultunk neki. A doktornő neked szegezte a kérdést: „Készen áll arra, hogy injekciózza a feleségét?”

A vizsgálatok és a sikertelen inszeminációk után, a második lombik program közben felvetettem, hogy menjünk ki Horvátországba egy hosszú hétvégére, csak úgy, egy kicsit elvonulni, látni, érezni a tengert. Egy borús, esős napon át szerettünk volna menni Krk városból Punatba kirándulni, egy meredek, beláthatatlan, szerpentines úton – egy olyan úton, mint amin akkor épp mi is haladtunk az életünkben. Megcsúsztunk és a csúszás egyenesen egy árokba vezetett minket. Fejre álltunk a kocsival, lógtunk,himbálóztunk a biztonsági öveken, mint a denevérek, mint egy akció filmben.

Épségben másztunk ki a kocsiból, majd mozdulatlanul, néma csendben ültünk, és csak néztünk meredten előre, bele a veszedelmesen szép mélységbe, ahova zuhantunk volna…

Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy anya leszek, mert a Jóisten esélyt adott nekünk. Élünk és család leszünk. 14 év házasság után, 37 évesen született meg az első gyerekünk, a kislányunk.

Neked elmesélem | Ezzel még tartoztunk egymásnak! | Truppel Mariann és Makovinyi Tibor

Montevideo – közös életünk egyik meghatározó helyszíne Uruguay fővárosa, ahova a Magyarok Világszövetsége küldött ki minket. Montevideóban élt az a fiú, akit Budapesten, az akkori Táncművészeti Főiskolán tanítottál, ő kérte, küldjenek hozzájuk tánctanárokat. 3 hónapra szólt a megbízatásunk. Buenos Airesben kezdtük a tanítást, Montevideóban folytattuk, majd Sao Pauloban, Brazíliában ért véget a küldetésünk. Olyan jól sikerült az utunk, annyira megszerettek minket, hogy innentől kezdve visszajártunk. Számos évközi felkészítésre, koreográfiák készítésére kaptunk felkérést. 2015 nyarától pedig 9 hónapot töltöttünk Dél-Amerikában, ahova már ösztöndíjasokként, a gyerekeinkkel együtt érkeztünk.

A 40. szülinapom előtt egy hónappal érkezett meg hozzánk a kisfiunk, aki csak úgy, magától akart a gyermekünk lenni. Igazi ajándék volt, hiszen pár évvel előtte, nem tudhattuk, lehetünk-e valaha szülők…

A mamám elvesztése után, apukám velünk együtt élt, egészen a haláláig. Az ő ápolásában a legnagyobb segítségem voltál… Levetted a vállamról a feladatokat, amíg jártam vele a kezeléseket, a vizsgálatokat.

Örök, mély és szép kép az emlékeimben, amikor papócát egy sugárkezelés után hoztuk haza kocsival, és te a karodban vitted fel a valaha erős, sportos, de akkorra lesoványodott, remegő lábú édesapámat a harmadik emeletre.

Ekkor láttam először az idő kegyetlen, múlandó erejét, és éreztem megint kezeid biztonságát… csak másképp, mint szerelmünk elején… éreztem, hogy nemcsak engem hordozol, hanem mindazt, ami fontos nekem. Máig abban a lakásban lakunk, amit az apai nagyapám kapott tanárként a Trianoni döntés miatti menekülés és éveken át tartó vasúti vagonban lakás után. Vajdaság és Máramaros találkozott bennem a békési parasztcsaládból jött anyukám génjeivel. Itt nőtt föl apám, én, és most a gyerekeink is. Szeretek itt élni, szeretem az otthonunkat, de tudom, hogy egyre inkább vágyunk egy családi házra, aminek a kertjében a barátainkkal együtt süthetjük majd az asadót, az argentin roston sült húst, amit nagyon jól elsajátítottál a szeretett, dél-amerikai barátainktól. De tangózni még nem tanultunk meg! Ezzel még tartozunk egymásnak!

Neked elmesélem | Ezzel még tartoztunk egymásnak! | Truppel Mariann és Makovinyi Tibor

Nehéz elengedni ezt az egyszerű, meghitt, jól ismert óbudai lakást, kötődünk hozzá, vagy még nem állunk készen elengedni. A gyerekeink pedig most középiskolásak – azt hiszem, nem pont most fogunk összepakolni és kiköltözni vidékre… De remélem hamarosan, nem is olyan sokára, megsül az a hús a parazsunkon, egyszer lesz rózsabokrunk, gyümölcsfánk, kertünk, ahova reggel álmosan, két bögre kávéval a kezemben, jól ismerve az utat sétálhatok ki hozzád…

– Truppel Mariann és Makovinyi Tibor emlékei alapján a levelet Kosztin Emese foglalta írásba. –

Neked elmesélem | Kosztin Emese

Facebook hozzászólások

«

»

ÍRD MEG NEKEM A VÉLEMÉNYED!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük