Angyali nyugalom, elfogadás lengi körül. Azt mondja folyton siet, de én nem érzem, azt sokkal inkább, hogy inkább hallgatna és kérdezne engem, minthogy saját magáról beszéljen. Nyolc évig írta a tavaly novemberben megjelent Intuíció a gyakorlatban című könyvét, mert sosem tartotta elég jónak ahhoz, hogy kiadja a kezéből. A könyvvel párhuzamosan vetkőzte le magáról a tökéletesség mítoszát. Pattermann Kinga vezetői coach, tréner, szervezetfejlesztési tanácsadó, és hat gyermek édesanyja enged közelebb minket önmagához, és ahhoz, hogy hogyan használjuk intelligensen megérzéseinket.
Talán még sosem éltem át a békét. Annak nyugodt, szemrebbenésnyi jelenét, a szív lassú, álomba ringató csendjét. Egyszerűen nem vágyom a csendre, az emberek nélküli napokra, a vidéki élet ajándékaként adott lassúságra. Még nem jött el az életemben az ideje annak, hogy megálljak, megnyugodjak, az én szívem a fővárossal együtt lüktet. Hangosan dübörög, nem bír magával, nem kímél, nem áll meg, ég, pörög, hajt, mert olthatatlanul benne él, küldetése van: „azért születtem, hogy gyógyítsak.” – Dr. Czakler Éva az Országos Mentőszolgálat szolgálatvezető főorvosának története, aki tavaly Szent-Györgyi Albert Orvosi díjban részesült.
Egy házasságnak sosem úgy lesz vége, hogy valaki felkel egy reggel és azt mondja, nem szeretlek többé, elválok, elköltözöm. A folyamat jóval korábban kezdődik. Bogár Zsuzsa tanácsadó szakpszichológus és családterapeuta, Válásterápia című könyvével kapaszkodót nyújt mindazoknak, akik már eljutottak addig a pontig, hogy a válás megfogalmazódott bennük, de szeretnék úgy irányítani a folyamatot, hogy az ne traumatizáló, hanem együttműkődő legyen, hogy a legtöbbet hozhassák ki ebből az új élethelyzetből.
Főzy Vilma indiánkutató, a Néprajzi Múzeum Amerika-gyűjtemény muzeológusa volt. Tizenhárom évesen kapta meg élete első, legfontosabb kérdését: hogyan képzeled el magad húsz év múlva? És volt mit elképzelnie: „a kanadai erdőségekben élek és az indiánokat kutatom. Házasság és anyaság nem szerepelt a terveim között.”
Néha úgy lennék pillangó! Csak gondolnék egyet, kinyitnám a szárnyaimat, és elrepülnék. Bárhova, fel a magasba, széllel szemben vagy épp a széllel kegyesen, hagynám, hadd repítsen. Biztosan sokan vannak úgy, mint én: néha egy másik életről fantáziálok, néha máshol másvalaki lennék. Nem azért, mert nem szeretem az életem, hanem csak azért, mert egyszerre vagyok vad és szelíd, egyszerre él bennem a kalandornő és a gondoskodó anya.
Nem engedem, hogy a nők bántsák magukat. Hogy elmondják miért nem szépek, miért nem értékesek és miért nem szerethetőek. A nők többsége bántja magát, mint ahogyan egykor én is tettem.
A bal karomon egy kopott, zöldeskék, de bájos mákvirág, a jobbon egy élénkebb, élettel teli páfránylevél és kardos pillangók… Ez mind én vagyok, olyan valaki, aki mindig lázadt a szürkeség, az egyhangúság, a kiszámíthatóság és a drága szülei féltő szavai ellen.
Volt bennünk valami egyforma. Gyakran mondtad: „Mintha édesanyámat látnám benned.” A nagymamát, aki nyolc gyermeket szült, akik közül kettőt korán elveszített. Igazi tyúkanyó típus volt, aki mellé jó volt odabújni. Az a fajta béke áradt belőle, amikor egy ember már képes lemondani bármiről, aki már nem fél, aki már csak, és kizárólag önmagát adhatja.