Az alkotás az ember lelkét menti meg.

A szüleim vártak, készültek a jöttömre, és ez meghatározó élménye egész életemnek, egyfajta megelőlegezett szeretet. Saját gyerekeim érkezésekor bennem is tudatosult a várás, a készülés fontossága, mely később a riporteri munkám alapvető elményévé vált: ahova érkezem, ott már várnak, de én is tudok akár éveket is várni egy-egy találkozásra. – Böjtös Kinga, enteriőr DJ, a Vizitkártya rovat szerzője enged közelebb minket önmagához.

Művészekkel teli családból származom. Felmenőim folyamatos alkotásban égtek. Családtagjaim mindegyikéhez köthető a kreatív alkotás iránti féktelen vágy, belülről feltörő, fizikai síkon megvalósuló, intenzív szenvedély. Porcelánművész nagynénim hatására tanultam rajzolni, kerámiázni, győri színházi stúdióvezető nagybátyám jóvoltából pedig sokáig színházi foglalkozásokban gondolkodtam. De legközelebbi kötelékeim, anyukám is művészi érzékkel alkotott, ösztönös képessége volt a jóízlés és az otthonteremtés, mely kiegészült apám újító szellemű ötleteivel, aki fejlesztő mérnökként számtalan szabadalmat jegyzett, a különleges tapétáktól a vinyl padlókig, melyek prototípusai gyakran a mi otthonunkban vizsgáztak. Így már a hetvenes évekbeli fotókon menő virágmintás tapéta előtt pózolt a család, színben illeszkedő designlámpákkal, anyám varrta textíliák és díszpárnák között.

A legmeghatározóbb indíttatás, amit bár nem tudatosan akartak átadni a szüleim, és ami mégis a mai napig iránytű a lelkemben: a folytonos csodaváró hangulat. Nálunk mindig állt egy felbontásra váró pezsgő a hűtőben, arra az esetre, ha berobban egy szabadalom, apámat nyugatra hívják, vagy netán milliomosok leszünk.

Az „ügyes vagy, meg tudod csinálni”, a „ne hagyd, hogy bántsanak” szülői szavak bíztattak, míg a „leteszed a diplomát, aztán csinálsz, amit akarsz” parancs frusztrált, de győztek a gének és saját gyerekeimnek is ezt nyomtam, megismételve szüleim intelmeit. Sosem unatkoztunk, terveztük a boldogulást, ez vitt minket előre. Nem is értem, a szocializmus szűk cipőben táncolós lehetőségei között miként bírt optimista maradni apám, akit – mivel szakmájában rendszeresen megelőzte korát -, számos kudarc ért. Bennem azonban a mai napig tovább él, hogy természetes módon hiszek a csodákban, a találkozásokban, egy felettes erő segítségében, sorsunk jobbra fordulásában, de főleg az isteni gondviselésben. Ez a legnagyobb örökség, amit kaphattam tőlük. 

Néhány évvel ezelőtt egy családi rendrakás során, elém került tucatnyi porlepte családi fotó, megsárgult újságkivágás, amiken magam is megdöbbentem, mert a válasz arra, hogy miért forgolódom szívesen műtermekben, miért szólnak cikkeim művészekről, az otthonukról, ott volt a képeken: ezek a fényképek őseim csodaszép-rendetlen műtermeiben készültek. A herendi porcelángyárban – ahol akkora voltam, mint a kínai padlóvázák – az én kézzel festett kis tányérkámat is kiégették, miközben Dubarry-mintás csészékből ittam a kakaót designer nagynéném műtermében, arról álmodozva, hogy egyszer én is ünnepelt művész leszek. Meg is emlékeztem regénybe illő életéről egyik vizitkártya cikkemben: „Az én herendim” címmel. A székelykeresztúri kispatak partjáról saját tehetségével nagyon messzire jutott keresztanyám, Szittya Horváth Éva szépséges porcelánjai,  Brüsszel, Párizs, Bécs, Koppenhága kiállítótermeit is megjárták, és ma is láthatóak Herenden, a porcelán múzeumban.  Otthonomban számos kísérleti porcelánját, gyártásba sosem került innovatív munkáját gyűjtöm, de dédapai festmények is díszítik falaimat.

Mondhatni „ereimben folyik a művészet iránti fogékonyság”, mégsem volt egyértelmű, hogy mi is az én utam. Nem tudatosan döntöttem úgy, hogy lakberendezéssel, alkotókkal fogok foglalkozni, ösztönösen belesodródtam. Kamaszként rendezőtáborokba jártam, a színház pörgős, éteri légkörében képzeltem el magam, ami közelebbről megismerve már nem is volt olyan éteri. Így a színház helyett, a győri Pedagógiai Főiskola rajz szakára felvételiztem. A vizualitásban rejlő önkifejezési mód érdekelt, amit szerettem is tanítani, de az akkori merev pedagógusi kereteket nem bírtam. Úgy gondoltam, egy képességet, mint amilyen a rajz is, nem lehet osztályozni. Valamint hamar szembesültem a szomorú ténnyel, hogy a reklámgrafikusi munka során, egy hétvége alatt megkeresem a havi tanítói fizetésem… 

Felismertem magamban, és ez a felismerés egyszerre jutalom és átok, hogy csak olyan munkát tudok hosszútávon végezni, ami érdekel és élvezetet okoz, ahova be akarnak engem ültetni, ahol ragaszkodnak a helyhez kötöttséghez, az nem az én utam. A lányaimat is arra bíztatom, hogy ne adják alább, ne engedjék, hogy a munka ledarálja őket, hogy hamar kiégjenek, vagy csak a pénzt lássák egyedüli motivációnak.

Az alkotás az ember lelkét menti meg.

Ha a biztonság helyett a szabad alkotást választod, az bizony kötéltánc, de én hozzászoktam a lebegéshez, megtanultam, hogy nem tanácsos lefelé, csakis előre nézni, és megtalálni a kapaszkodókat, vagyis a több lábon állás lehetőségét. Szabadúszásom prózai oldala, hogy két gyereket egyedül felnevelve képtelenség teljes állást nyomni éveken át… vagy ezalatt más neveli fel őket és én ezt nem akartam.

Néhány rajztanári év után, alkalmazott grafikusként dolgoztam saját műhelyünkben, amikor egyre több lakberendezési cég lett a megbízónk. Beleástam magam a bútortörténetbe és a lakberendezési stílusokba. Ezzel egy időben, 1996-ban jelent meg első saját kézzel kialakított tetőtéri lakásom az Otthon magazinban, majd később a családi házunkat mutatta be két lapszámban is a Széplak magazin. A cikkek szövegét, mint a tér berendezője, már én írtam. Innen már csak egy lépés volt lakberendező, építész és bútorkészítő barátaim otthonainak, munkáinak bemutatása a legnevesebb lakberendezéssel, otthonnal foglalkozó magazinok oldalain. Független szerző maradtam, hogy cikkeim sokszínűek és változatosak lehessenek. A szakmát azoktól a mesterektől tanultam, akik körülvettek: fotósoktól, szerkesztőktől, olvasószerkesztőktől és lap-alapítóktól, mint Berényi János.

Már több neves magazinnak publikáltam, amikor egyik témám – egy bakonyi parasztházról szóló publikáció – nem nyerte el az adott lapok tetszését. Talán a visszautasítás miatt, talán az érzelmileg hozzám közel álló otthonsztori okán nem hagytam, hogy fiókban landoljon a munkám. Vettem egy nagy levegőt és besétáltam a Lakáskultúra főszerkesztőjéhez, Szűcs Eszterhez, aki nem csak az adott cikknek, de más ötleteimnek is szabad utat engedett. Elé tártam tervemet egy a fejemben már létező cikkfolyamról, melyben egy közös nevező mentén nagyon különböző otthonokba vizitálok, ahol a fókusz magukon a lakókon van, az ő kreativitásuk adja a környezet miliőjét, függetlenül a divattól, trendektől, hírnévtől. Rizikós ötlet volt: egy fogyasztást hirdető lakberendezési magazinban arról írni, hogy csináld magad, ne dobd ki, merj eltérni a lakberendezési csapásiránytól. A következő lapszámban véletlenül adódott négy üres oldal és kipróbáltuk a „Vizitkártya” névre keresztelt havi rovatot, mely fél év elteltével, már a saját fotóimmal jelent meg. 2006-tól nyolc évig, az eredeti lap megszűnéséig, illetve átalakulásáig itt futott a rovat, majd 2015-től a Széplak magazinba költözött, 2020 óta pedig az „Alkotó energia” c. ingyenes online portálon olvasható. Az olvasók a kezdetektől imádtak „velem tartani” olyan képző-, és iparművészek, kézművesek, otthonteremtéssel foglalkozó szakemberek, designerek, nálunk élő külföldiek, vagy épp külhonba szakadt honfitársaink otthonába, akik nevét már ismerték, vagy épp sosem hallottak róla!

Saját kulturális kalandozásaimat publikálom és fotózom, így az olvasó méltán érezheti, hogy vendégségbe jön velem az otthonokba, melynek lakói akár az ő szomszédaik is lehetnének, ha átkopognának hozzájuk! 

Én is vágytam arra a saját, ódon, vidéki hangulatú házra, aminek története van és aminek folytatása majd az enyémmel együtt íródik. Első családi házunk nem érzelmi, hanem praktikus választás volt, melynek eladásával egyidőben, az esélytelenek nyugalmával sétáltam kedvenc városrészemben, ahol híresen nehéz ingatlanhoz jutni. Hirtelen egy idegen hölgy elém lépett és beinvitált a házába, aminek eladását még csak tervezték. A ház pontosan olyan elrendezésű volt, mint amit elképzeltem. Egy óra múlva leszerződtünk és enyém lett a cuki százéves, ami ugyan a fővárosban, de a teljesen vidéki hangulatot idéző Albertfalván van! Otthonom eklektikus stílusú, mert a lakberendezésben is nagyon impulzív vagyok. Vannak antik, örökölt bútoraim, imádom a sérült, javított darabokat, mert ők az idő bajnokai.

Vonzanak a ronda, giccses holmik, mert az őszinteséget látom bennük.

Számos művész és kézműves riporthősömtől őrzök emléktárgyakat, ajándékba kapott műveket, ezek is meghatározó darabjai az enteriőrjeimnek. A káoszt harmonikus színekkel ellensúlyozom a falakon, textíliákon, nem riasztanak az erős színek sem. Szeretem a játékos megoldásokat: étkezőm egy zongora tetejéből készült, a fürdőmben antik falikarok és barokk csillár díszeleg, konyhai csempém koromfekete.

Nekem a munkám gyógyír, ami több mélypontból is kihúzott. Legutóbb a mellrák legsötétebb négy évéből. Talán mindent elmond, hogy még a kemók alatt is dolgoztam, viziteltem, és „jutalmul” rendkívüli, erőt adó találkozásokban volt részem. Mert amikor olyan visszajelzést kapsz, mint amit én egy zalai kézműves riporthősömtől: „Köszönjük a cikket kedves, erős, életigenlő, megújulni tudó, flexibilis, csacsogó, domináns, repkedő Kinga!”– akkor elhiszem a legsötétebb napokon is, hogy igen, ilyen vagyok és bár testi, lelki hegeim épp gyógyulóban, hiszem, hogy én győztem. A minap hallottam egy szép párhuzamot a traumák feldolgozásáról és a japán kintsugi – technikáról. Utóbbinál a törött porcelánokat aranyozással illesztik össze, emlékezve a sérülésre, de értékében túlhaladva azt. Azt hiszem, én is e technikát követem, ösztönösen: sorstöréseimből aranybevonattal, idővel új emlékeket gyártok. Nem felejtem a törést, de igyekszem javamra formálni, amolyan lelki-kintsugi módra! 

Egy idilli gyerekkorból felnőtté válni és felelőssé lenni saját döntéseidért nehéz ügy, majd beledöglik az ember.

Nekem felnőtt életem döntései -főleg a traumák idején- nagyon sok energiába kerültek. Ilyen volt, amikor húsz éve egyetlen hónap alatt hirtelen eltűntek a családom férfi tagjai, apámat halálos baleset érte, míg férjem kilépett a családi kötelékből. Ott álltam két riadt kisgyerekkel és gőzöm nem volt a folytatásról. Akkor tapasztaltam meg, hogy a legfőbb segítőm a Jóisten, aki nem engedi el a kezem a bajban és azokat az embereket tereli az utamba, akikre szükségem van. Magasztosnak tűnik ez a kijelentés, de nincsenek kétségeim a hit fontossága felől.

Szerencsére az én Istenem – a megreformált vallás szerint – megengedő, megbocsájtó és empatikus. 

„Törődj a vakondtúrásokkal, a hegyek majd csak meglesznek valahogy” – hangzik az ironikus mondat Arthur Blochtól, amit még vagy harminc éve saját reklámgrafikai prospektusomra nyomtattam. Azóta többször rávezetett az élet, hogy a harsány hírnévnél, a giga-projekteknél és zajos hájpnál sokkal többet érnek azok a parányi lépések és flow-élmények, melyekből szorgos pók módjára hálót sző az ember a hétköznapokban. Nekem ez a védőhálóm, ha valamiért zuhanni kezdek. De benne van az is, hogy bár a médiában a nagy szenzációkkal, az idealizált valósággal lehet igazán hasítani, engem változatlanul maga az egyszerű, csendes valóság érdekel… 

2023 januárjában megnyílt Böjtös Kinga két évtizednyi munkáját összegző tárlata, melyet az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) is méltónak talált a támogatásra.

A portréfotókat Sass Judit készítette.

A riport nem jöhetett volna létre Szlameniczky Anna, a Szanna.hu tulajdonosa támogatása nélkül. Köszönjük, hogy velünk vagy, hogy együtt adunk hangot csodás emberek történeteinek.