FEL
Riportok

Semmim sem volt, és boldog voltam.

Mint akkor, régen… – így hívták Tel-Avivban azt a kis boltot, ahol szappanokat főztek és árultak. Ahonnan olyan illat áradt, ami már több méterrel odébb is érezhető és hívogató volt. Mintha nyomokat követnél. Beleszippantasz a levegőbe, és keresni kezded: honnan jön ez az ismerős, édeni illat? Elmúlt karácsonyok illata… – A Parpar kézműves termékek alkotója, Sziffer Péter története.

Az embereket nemcsak az illat, hanem az illat keltette emlék ragadja meg. Az emlék, amit az illat kelt bennük. Elmúlt szerelmek, elhagyott otthonok, megismert ételek, ölelő kezek, állott ruhásszekrények illata… Gyermekkorom karácsonya, narancs-, fahéj-, szegfűszegillatban fürdött. Amíg édesanyám összetartotta a családot, az ünnepek nálunk tényleg ünnepiek voltak: várakozással, fényekkel, varázzsal. Az apró rézcsengettyű hangja jelezte, hogy angyalok jártak nálunk, és akkor kitárult az addig csukott ajtó, elém tárva a szikrázó karácsonyfát, anyám ölelő karját. Mindez együtt vezetett ahhoz, hogy több mint harminc évvel később létrehozzam a Parpart. Amit én egyáltalán nem tartok különlegesnek, egyszerűen csak szeretem csinálni és látni az emberek örömét, amikor a standunk körül szimatolnak, tapogatják a száraz növényekből készített kézműves termékeinket, mosolyognak, és szinte felkiáltanak: ez olyan, mint a karácsony!

Dunaújvárosban nőttem fel, egy panelházban, de a gyerekkoromból nem sok, inkább csak emlékfoszlányok, képek maradtak meg bennem. Arra viszont tisztán emlékszem, ahogyan a Dunai Vasmű porát fújja a szél. Mi „vasműpúdernek” hívtuk ezt a finoman szálló, kavargó port, ami mindent belepett a városban, sokszor elvakítva a szemünket. De ez a Vasmű adott munkát a helyieknek, az én apám is ott dolgozott, aki minden reggel biciklivel indult a gyárba, délután hazajött, utána a barátaival kártyázott. Nem volt jelen az éltünkben. Édesanyám volt a család feje, tőle voltak az ünnepeink meghittek, szerethetők. Az én családomban a női vonal volt erős, anyám, nagymamám és a dédmamám is határozott, karakteres nők voltak. Ők jelentették számomra az egységet. A munka tiszteletére, leleményességre és találékonyságra neveltek.

Szürke, szegényes, rosszul felszerelt játszótér terült el a panelházak között, ami a mi gyermeki képzeletünkben mégis az élet közepét jelentette.

Abban a szocialista városi szürkeségben megtaláltuk a magunk örömeit. Akkoriban még nem utaztunk sehová, de a Balatonra évente egyszer eljutottunk. És ez nagy dolognak számított! A Dunai Vasműnek volt egy szakszervezeti üdülője Balatonszéplakon, ahova minden augusztus közepén vonattal, hajnalban indultunk, telepakolt bőröndökkel. Máig emlékszem arra az izgatottságra, amikor gyerekként a vonatból megláttam a kéklő Balatont. Ezt az utat vártam egész évben.

Tizenkét éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Apám elhagyott minket, ami rettentően megviselte anyámat, aki alól a végletekig kicsúszott a talaj. Szinte elvesztettem őt. Nem volt önmaga. Vele maradtam, de olyan volt, mintha egyedül lennék. Innentől kezdve farkastörvények uralkodtak. Saját magamra kellett támaszkodnom, pénzt keresnem, hogy megéljek valahogy. A haverokkal bőrkabátokkal kezdtünk kereskedni, Szabadkáról vagy Törökországból szereztük be az árut, hogy eladhassuk itthon. Volt, hogy a jugoszláv határra mentünk le, összeszedtünk pólókat, kabátokat, és azokkal sefteltünk. Egy alkalommal, a legnagyobb fagyban, télvíz idején, pár barátommal nekiindultunk Isztambulnak. Egy ismeretlen sofőr vitt el minket a zsigulijával. Ekkor még csak 16 éves voltam. Iszonyatos hideg volt, majd megfagytunk a kocsiban, ráadásul akkoriban még nem volt autópálya, és így autóztunk át úttalan utakon Bulgárián át. Nagy váltás volt, amikor megérkeztünk Isztambulba, a jó melegbe. Megvettük, amit akartunk, aztán jöttünk vissza, hogy itthon eladjuk. Így kerestünk pénzt. Anyám ilyenkor nem is tudta, hogy merre járok. De úgy éreztem, nem is érdekli őt… Egyszer, az egyik ilyen beszerző utamról hoztam neki egy kézzel hímzett selyem köntöst. Amikor átadtam neki, elsírta magát, azt hajtogatta, hogy miért hozok neki ilyen szép ajándékot, ő nem érdemli meg, mert nem törődött velem úgy, ahogyan egy anyának kellett volna…

Sosem tudtam pontosan megmondani, hogy mi szeretnék lenni, hogy mivel szeretnék foglalkozni, egy dolgot éreztem biztosan: el kell jönnöm Dunaújvárosból. Szűknek éreztem magam körül a várost.

A történet folytatása: https://kepmas.hu/hu/neked-elmeselem-semmim-sem-volt-es-boldog-voltam

Neked elmesélem | Kosztin Emese

Facebook hozzászólások

«

»

ÍRD MEG NEKEM A VÉLEMÉNYED!

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük