Ha a te szemeddel látom magam…

Dohánytól sárgult fehér szakálla alatt, hiányos fogazat, de úgy nevet, mint akit ez mit sem zavar. Sötét napszemüveg mögül fürkészem. Észreveszi.

„Szépasszony, jóasszony! Ezt az ékszerlámpát vegye meg! Illik önhöz! 1910-ből való. A bizonylat is megvan hozzá. Ha kéri, megkeresem. Biza, megkeresem én. Kipróbálja? Működik! Egy varrónőé volt, akinek a tükre fölött lógott.  Ugyanolyan hullámos, derékig érő sötét haja volt, mint magának, vagy mint édesanyámnak.”

Megmosolyogtat. Mindent megpróbál, csakhogy eladja a portékáját. Mégis olyan boldogság és kedvesség játja át, amiért egyáltalán nem érzem tolakodónak. A kopott, napszítta kockás ing, a finom ételeket meg nem vető szőrös hasat takar. Dús szemöldöke alatt fekvő apró kék szemeiben, csibészes jóságot látok. Már keresi is az áramot. És hirtelen, a harminc fokban ránk tűző nap helyett, egy még élesebb fény vakít el… A réz lámpáról csüngő, ezüstfehér kristálygyöngyökön keresztül és az elém állított megrepedt tükörben, meglátom magamat. „Mostantól ezt az arcot fogja megvilágítani. És remélem, többször fog tükörbe nézni, hogy lássa azt a szépet, amit én.” Azóta a lámpa az éjjeliszekrényemen, kikerülhetetlen helyen szegezi nekem a kérdést:

Néztél ma már tükörbe? És ha igen, kit látsz, milyen nőt?

Ha a te szemeddel látom magam, elhiszem, hogy szép és jó vagyok. Ha anyám szemével tekintek magamra, túl sokat akaró, elégedetlenkedő, de soha meg nem alkuvó, önmagát szerető nőt látok. Míg ha apám szemén keresztül nézek magamra, csalódást látok, valakit, aki nem az, aki lehetne, akinek a jövője, porként foszlik szét. És ez mind én vagyok. Naponta váltakozik, hogy melyik tükrön keresztül szemlélem önmagam és az életem. Sokszor kívánom, bár úgy tekintenék magamra, ahogyan te látsz, de a jót sokkal nehezebb elhinni. Főleg magunkról. Feltéve, ha önkritikus, kétkedő természetünk rendszeresen felülvizsgálja önmagát.

„Örülj a kétségeidnek, azt jelentik, képes vagy fejlődni. Hogy él benned a kíváncsiság, a megismerés vágya. Nem mérgezett meg a mindent tudók arroganciája.”

Aszimmetrikus az arcom, egy hatalmas szájjal, fehér, kavicskemény fogakkal, és egy nagy, ferde orral, karakteres állkapoccsal és zöldesbarna szemekkel, összességében tele vannak a vonásaim a szépség fogalmának ellentéteivel, összhatásában mégis szép, legalábbis nekem, épp elég, szeretem. Nem akartam soha más lenni. Szebb soha, „csak” jobb. Jobb ember. Önzetlenebb. Tehetségesebb. Békésebb. És bátrabb. Van egy mondat, ami szerint élek. Ott a pilisi erkélyed kora esti alkonyában mondtad:

„A lényeg az, hogy sose teljen el úgy egy nap, hogy nem tettem valamit a céljaim eléréséért, és egy másik emberért.”

Teszek. Mindennap. Van, hogy csak alig hallhatót, van, hogy süvöltőt. Mindkettő előremozdít, sokszor nem kívül, sokkal inkább belül. Van, hogy egészen lassan, szinte kibírhatatlanul lassan, nem is láthatóan, míg máskor, váratlan gyorsasággal. Vadság. Pusztító hév. Türelmetlenség. Zsarnokság. Önzőség. Hedonizmus. Ez is mind én vagyok. És ez a vad lüktető szív itt bennem, szoros szimbiózisban él, egymást felemésztve, egymástól elszakíthatatlanul, összekulcsolt kezekként, a békével.

A kettő együtt él, élni akar, nem fél, megvált.