Elég bizonyíték
Férjem, Mihály egy dunántúli faluban született, szülei hatodik gyermekeként, egy pincében, amikor a front elérte szülőfaluját. Világ életében szorgalmas volt, aktív, eleven és szívet tépően jóképű. Szorgalma meglátszott abban, ahogyan segített, tanult és dolgozott. Ha kellett teheneket őrzött, vagy a vagonokból kihullott szenet szedegette fel.
Tizennégy évesen, önállóan döntötte el: a legjobb műszaki középiskolában fog tanulni, ahol kollégiumi tartózkodása teljes önállóságra nevelte. Kiváló érettségijének köszönhetően felvették az NDK egyik műszaki főiskolájára ösztöndíjjal, ahol a német nyelv második anyanyelvévé vált. A diplomaszerzés után a főiskola meghívta, hogy tanítson náluk, és ő imádott tanítani…
Német nyelvtudása miatt „csábították el” egy külkereskedelemmel foglalkozó vállalathoz. Ekkor kezdődött el a közös történetünk… Én is egy külkereskedelmi cégnél dolgoztam, ahol szakembereket küldtünk külföldre dolgozni. Ő is jelentkezett munkavállalásra. Nekem sokat kellett külföldre utaznom, ahol előkészítettem a szakemberek fogadását. Minisztériumokkal, magas rangú tisztviselőkkel kellett tárgyalnom, hogy az érkezésnél a körülmények az elérhető legjobbak legyenek.
Majd 1980 egy szeptemberi napján, amikor felnéztem az előttem tornyosuló papírok közül, besétált egy elegáns, magas, komoly, de élettel teli fiatalember.
Fekete öltönyt viselt, amiből szinte kiragyogott a hófehér ing és a hozzá passzoló selyemszerű nyakkendő. Fekete haj, sötét, sokat tudó, kedves szemek, amikkel udvariasan, mélyen nézett a szemembe miközben elmondta, hogy hol szeretne dolgozni. Megjegyeztem őt és az érzést is, amit keltett bennem. (mosolyog)
Mivel az ügyintézés nem haladt valami gyorsan, igen sokszor jött érdeklődni. Kivételesen én is örültem, amiért nem mentek egyszerűen a dolgok. (nevet) Egy ilyen alkalommal előadta, hogy a barátja nem ér rá, és van két hangverseny jegye, nem mennék-e el vele. És érdekes módon egyre többször lett hangverseny jegy…
Már ősz vége felé volt, amikor egy szál rózsával várt a munkahelyemen. Ez lett a kezdet. Eleinte nem gondoltuk, hogy mi ketten…
„Miután megismertelek, azt, aki vagy, azt amilyen vagy, megváltozott a véleményem. Harminc éven túl az ember érettebb, higgadtabb, jobban, tisztábban látja a másikban az értéket.”
A szüleimnek csak annyit mondtál: „Köszönöm, hogy ilyen nagyszerű embernek nevelték Magdikát!” – és elkérted a kezemet.
Mivel Mihály már volt házas, de elvált, ezért még egy engedélyt kellett kérni, hogy itthon bejelentkezhessünk házasságkötésre. Akkoriban egy házasságkötési időpontra három hónapot kellett várni, hátha a felek meggondolják magukat. Vártunk. Közben újból el kellett utaznom kiküldetésbe.
Nem volt kedvem elmenni, itt hagyni őt. Mondtam is a főnökömnek, hogy házasságot tervezünk és az engedélyre várunk, kértem, küldjenek helyettem valaki mást. Másnap megjött az engedély. Emlékszem, egy hétfői nap volt, ekkor „tájékoztattam” Mihályt, hogy csütörtökön lesz az esküvőnk, már meg is szerveztem, de szombat reggel el kell utaznom két hétre tárgyalásokat folytatni. Valószínű, meglepődött, hogy ilyen ripsz-ropsz történnek a dolgok, de „szegény” beletörődött. Az esküvő mindössze két tanúval, vendégek nélkül zajlott le és másnap reggel már úton voltam egy idegen országba, több ezer kilométerre…
Az idők folyamán sokat utaztunk. 1982-ben vonattal indultunk körútra, bejártuk Ausztriát, Svájcot, Franciaországot, Spanyolországot, Olaszországot és Jugoszláviát is. Közös emlékeink egyik legszebb túrája volt, amikor Finnországban, Svédországban Norvégiában és Dániában töltöttük szabadságunkat.
Volt, hogy kiugrottunk a panzió ablakán, mert annyira siettünk, hogy elérjük a következő vonatot és gyakori volt, hogy napi tizenhat órákat gyalogoltunk, hogy mindent amit csak tudunk, lássunk!
Mentünk, kézen fogva, szaladva, sétálva, gyönyörködve. Együtt fedeztük fel a világot és annak mérhetetlen szépségét. 1988-ban Nyugat-Németországban utaztunk keresztül-kasul vonatbérlettel. Majd 93-ban már a lányunkkal indultunk útnak… (mosolyog)
Nem sokkal később viszont utoljára keltünk útra… 1998-ban derült ki, hogy Mihálynak súlyos, gyógyíthatatlan autoimmun betegsége van. Az egyik legkedvesebbet vesztettük el: a menjünk, lássunk, csodáljuk együtt a világot éveket… de egymást nem.
Bár jó pár éve az utcán kerekes székkel közlekedünk, ami sok mindenben korlátoz bennünket, de most is igyekszünk útra kelni, olyan helyekre, ahol a kerekes szék nem akadály.
A miért kérdéseket fel sem vetjük. Egyetlen válaszunk van arra, hogy hogyan és miként fogadjuk el – már ha valaha el lehet fogadni ezt a betegséget: mélységes belső erővel. Minden nap egy próbatétel, egy igazi kihívás – és igen, magunkba zuhanhattunk volna többször is, feladhattuk volna ezerszer is. De felkelsz és megkérdezed magadtól: küzdjek vagy feladjam? Az utóbbi az a semmi, az előbbi a minden. Helytállunk egymásért és tanuljuk az elfogadást.
Tevékenyen töltjük a napjainkat. Mihály sokat fordít magyarról németre, én pedig irodalmi olvasókörbe járok és önkéntesként igyekszem minél többet segíteni hasonló gondokkal küzdő sorstársaknak.
Szeretem, és amit teszek érte, amit teszünk egymásért, az már elég bizonyíték.
– A szöveget Biczó Magdolna és férje, Mihály emlékei alapján Kosztin Emese írta. –
ÍRD MEG NEKEM A VÉLEMÉNYED!