Ha csak ez az egyetlen életem volna.

Azt érzed, hogy rossz úton jársz, rossz az, ahogyan élsz? Hogy tehetnél többet is, hogy lehetne jobban is? Egy vadon élő nő, aki valaha szakértője volt az önostorozásnak, majd ötven felé megértette a miérteket és önmagát. Felvállalta mindazt, ami érdekli, és kivonult a túlcivilizált társadalomból. Ványa Kira Krisztina története.

Azt érzed, hogy rossz úton jársz, rossz az, ahogyan élsz? Hogy tehetnél többet is, hogy lehetne jobban is? Szakértője vagyok az önostorozásnak, a „nem vagyok elég jó” nappalokat megkeserítő érzésének. „Voltak álmaim. Arról álmodtam, hogy az én lányom tökéletes lesz” – ilyen anyai elvárásokkal indultam útnak. És hát, nem nehéz kitalálni, korántsem lettem tökéletes. Főleg nem anyukám szemében. Tűz és víz voltunk mi ketten. Ő mást várt tőlem, én mást vártam tőle. Ritkán értünk el egymás szívéhez. Sikeres fotóriporter volt, Erdély egyik csendes kis falujából jutott be az MTI-be. Látszólag mindene megvolt. Mégsem tudott boldog vagy legalább elégedett lenni. Kislányként „megsebezték”, és nem tudta feldolgozni a sebeit. Szenvedélybeteg lett.

Egy első kerületi, hétemeletes társasház másfél szobás lakásában éltünk, ahol farkasszemet néztem a szemközti ház omladozó falaival. Úgy éreztem magam, mint egy kis Maugli a betondzsungelben, mint egy partra vetett hal, aki fuldoklik. Úgy vártam a nyarakat, mint a Messiást. Emlékeim szerint egyedül ezeken a nyarakon voltam boldog, amiket édesanyám erdélyi rokonainál és apai nagyszüleimnél, az Alföldön, Tiszacsegén töltöttünk. Erdélyben váltam a lovak szerelmesévé. Mezítláb szaladgáltam körülöttük a csűrben, rajongással öleltem és simogattam őket. Egyik alkalommal anyu, mint az őrült, rohant ki a házból a tűző napra: „Te jó ég, most mondta a testvérem, hogy a rúgós ló mögött játszol! Azonnal gyere ki onnan, Krisztike, még bajod esik!”

De a lovak között semmitől sem féltem. Értettük egymást, a nagy, meleg, értelmes, rám rácsodálkozó tekintetük békét hozott a feldúlt, meg nem értett kis lelkembe.

A lovak iránti szeretetem miatt állatorvos akartam lenni, de úgy éreztem, én ehhez kevés vagyok. Biztatni pedig nem biztatott senki. Anyu ugyan elvitt pályaválasztási tanácsadóhoz, így el is kerültem Tatára lótenyésztői szakmunkásképzőbe érettségi után, de olyan színvonalon aluli oktatásban részesültem, hogy az említésre sem méltó.

Apu pedig beletörődött: jó, ha nem, hát nem. Ő mindig megengedte, hogy önálló döntéseket hozzak, bízott bennem. Neki mindegy volt, hogy mi leszek, csak szeressem, amit csinálok. Nem várta el tőlem, hogy bármiben is kiválóan teljesítsek. Annak is örült, ha görbült az a jegy. Egészen más dolgokra tanított. Öt-hat éves lehettem, amikor elővett egy sima, egyszerű fehér lapot, és vonalzóval összevissza egyenes vonalakat húzogatott rajta, majd ezeket a négyszögeket színezgettük ki. Ennek az egésznek semmi értelme nem volt azon kívül, hogy amíg színeztünk, beszélgettünk, együtt voltunk, és csak szerettük egymást. Az együttlét örömére tanított, az idő szeretettel teli eltöltésére és kétkezi dolgokra. Miatta tudok fát vágni, barkácsolni, tüzet rakni, fúrni és faragni – a kertben látható tyúkólat is saját kezűleg építettem fel. Ő volt az én hősöm. Ha ő nincs, én ma nem vagyok itt…

Olvass tovább: https://kepmas.hu/hu/neked-elmeselem-vanya-kira-krisztina