Az Élet él és élni akar!

Sokáig küzdött az ADHD okozta hátrányokkal, emiatt egykor kisegítő iskolába akarták küldeni. Most 34 évesen, a Czeizel Intézet klinikai genetikusa, aki egy egészségesebb jövőért dolgozik. Dr. Fekete Bálint András biztat, mesél, beavat.

A bőség zavara: történelem, művészet, tudomány – minden érdekelt, mindet akartam. A családban előttem senki nem volt orvos. Anyukám pszichológus, apukám szobrászművész. A hozzám közelállók mind azt gondolták, hogy apám nyomdokaiba lépek, mert jól rajzoltam… A művészettel szemben a tudomány világáról inkább azt gondoljuk, hogy erősen kötődik az iskolai eredményekhez, a jó jegyekhez. Engem egyáltalán nem lehetett jó tanulónak nevezni, már csak azért sem – mint utólag kiderült –, mert ADHD-m, figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarom van. Tizenhét évvel ezelőtt ezt úgy fogalmazták meg, hogy „rossz gyerek”, figyelmetlen, túl aktív. Túl valamilyen. Gyakran arra is figyelmeztetni kellett, hogy a ceruzám nálam legyen. Alsó tagozatban pedig rendszeresen mellém ültették a legjobban tanuló lányokat, akiknek ez egyszerre volt jutalom és büntetés.

Az is felmerült, hogy kisegítő iskolába kerülök. Okok és tények az életemből, amelyek miatt egyáltalán nem számítottak arra, hogy el tudok végezni egy orvosi egyetemet.

Ez a fajta velem született tanulási zavar, hiperaktivitás az egyetemen is okozott gondokat, de ott már az előnyei is előtérbe kerültek. Az ilyen embert magasfokú kreativitás jellemzi, merőben újszerűen áll hozzá egy adott problémához, hiszen mindig új utakat keres. Ezek a tulajdonságok vittek előre, ugyanis ha átszenvedtem magam a kötelezőkön, utána könnyen hoztam be egy teljesen új, más perspektívát az adott témakörbe.
Gyerekkorom gyakori programja volt, hogy Siófok vasútállomásán álldogáltunk a családdal, a vonatokat tanulmányoztuk, közülük is az általam leginkább kedvelt piros dízelmozdonyt. Egyértelmű döntést hoztam: mozdonyvezető leszek – ez az első emlékem arról, hogy kitűztem egy célt. (mosolyog), amit később számos más kitűzött, majd elengedett cél követett. A gimnáziumban – a Dan Brown-könyvek hatására – a történelem mellett döntöttem. Az emelt történelem érettségin meg is kérdezték tőlem: „Bálint, és mi ezzel a célja?” „Valójában semmi, mert az orvosira fogok menni egy év múlva!” Nem volt benne logika. Az érettségi utáni egy évben felkészültem biológiából és fizikából. Egyetlen helyet jelöltem be a jelentkezési lapon: a Semmelweis Egyetemet, és az első nagy sikerélményem az volt, amikor felvettek. A legtöbb lépésem nem volt tudatos, de így visszanézve sorsszerűnek látszik minden.

Kosztin Emese és Dr. Fekete Bálint András

Az egyetlen határozott pontja a jövőbeli terveimnek az volt, hogy egy olyan szakterülethez kötődjön a hivatásom, ami folyamatos fejlődésre és változásra van „ítélve”, amit produktivitás és proaktivitás jellemez.

Az orvostudományon belül négy ilyen terület volt, ahol ezt a leginkább megtapasztalhattam: az idegtudomány, az immunológia, az infektológia és a genetika. Először az idegrendszer, vagyis az agy rendellenességeivel foglalkozó neurológiában láttam a legnagyobb innovációs lehetőségeket. Emiatt sokáig neurológusnak készültem, agysebész szerettem volna lenni. Amikor egy vasárnapi napon véglegesen eldöntöttem, hogy igen, agysebész leszek, a sors hétfőn közbeszólt: egy szemészetgyakorlaton kimérték, hogy gyermekkori rejtett kancsalság miatt nincs 3D-s látásom. Azt tanácsolták, ne legyek vadászrepülő pilóta, se sebész. (nevet)

A történet folytatása: https://kepmas.hu/hu/neked-elmeselem-az-elet-el-es-elni-akar