Hiszek a lélek győzelmében. - Neked elmesélem riportmagazin

Talán még sosem éltem át a békét. Annak nyugodt, szemrebbenésnyi jelenét, a szív lassú, álomba ringató csendjét. Egyszerűen nem vágyom a csendre, az emberek nélküli napokra, a vidéki élet ajándékaként adott lassúságra. Még nem jött el az életemben az ideje annak, hogy megálljak, megnyugodjak, az én szívem a fővárossal együtt lüktet. Hangosan dübörög, nem bír magával, nem kímél, nem áll meg, ég, pörög, hajt, mert olthatatlanul benne él, küldetése van: „azért születtem, hogy gyógyítsak.” – Dr. Czakler Éva az Országos Mentőszolgálat szolgálatvezető főorvosának története, aki tavaly Szent-Györgyi Albert Orvosi díjban részesült.

Kétségtelen, adrenalin függő vagyok. Vakmerő, aki azért, hogy életet mentsen, nem ismer lehetetlent, akinek ha fegyvert fognak a fejéhez, vagy ha késsel üldözik, akkor is ott van, ha valaki gyógyításra szorul. Nekem a kihívás az, ahol azonnal dönteni kell. Nem vagyok jó krónikus betegellátó. Én akkor érzem, hogy élek, ha nem tudom mi vár rám, ha másodperceken múlnak életek és én ott lehetek és segíthetek.

Köt a hippokratészi eskü és valami sokkal több, a lényem, ami akkor él, ha olyan határhelyzetbe kerül, ami szinte már nem is evilági, ami túlmutat a kézzelfoghatóan, a megmagyarázhatón.

Hiszek abban, hogy mindannyian valamilyen képességgel érkezünk a világra. Egy képességgel, amit fel kell fedeznünk, meg kell ismernünk, ki kell bontanunk. Az én adottságom, hogy látom a káoszból a kiutat, ami mintha vakító fénycsikként hasítana belém, kézenfog és vezet, tudom merre kell mennem, hogyan kell döntenem. Még soha nem csalódtam a megoldásaimban és ez megtanított bízni a döntéseimben.

Nem azért mert több, vagy jobb vagyok, mint bárki más, bennem is számtalan bizonytalanság él, kivéve ezt az egyet, a hivatásomat.

Ez az életem legbiztosabb sarokköve. Erről az egyről tudok ilyen magabiztosan állítani és vállalni minden kimondott szót és tettet.

Amióta az eszemet tudom orvos akartam lenni. Öt éves koromban sorba rendeztem a mackóimat a nappali foteljében, az volt a váró, és egyesével hívtam be a plüssmedvéket, hogy meggyógyítsam őket. Az iskolában pedig fogorvososdit játszottam, a kréta volt a fog, a körző a fúró. Otthon evidenciaként tartották számon a döntésemet. Pszichiáter édesanyám annyiban szeretett volna beleszólni a választásomba, hogy javasolta legyek reumatológus, mert az mégiscsak egy békésebb út, mint a mentőzés. De én nem vágytam a nyugodtságra, mert engem soha, semmiben nem vonzott a könnyebbik út. Tizenévesen viszont még befolyásolható voltam, így elkezdtem a reumatológiát az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet-ben, ahol egy szokásos reggel amikor beszálltunk a liftbe, a velünk utazó idős hölgy rosszul lett. 150-re ment fel a szív frekvenciája, amitől mindenki pánikba esett, én viszont éreztem, hogy hirtelen minden érzékszervem kiélesedik. Tisztán láttam a pillanatot, jelen voltam és képes voltam mindenféle tapasztalat nélkül azonnal cselekedni. Majd beültem előadást hallgatni a térdizületről és szép lassan egyre bizonyosabbá vált bennem, nekem ez nem fog menni. Megőrülnék az unalomtól, a hosszadalmas, vontatott elemzésektől. Emlékszem az évre, 1989-et írtunk amikor hatodéves végzős orvostanhallgatóként először ültem be egy mentőautóba, egy elszánt, mindenre kész csapat mellé és indultam el az első meghatározó utamra, ahol teljes bizonyossággal éreztem, ez az amit egész hátralévő életemben csinálni akarok. Oxyológus lettem, sürgősségi orvos és harmincnégy év után, hajnali ötkor is, boldogan ülök be a mentőkocsiba.

A döntésem és a személyiségem mögött ott van a tehetetlenség félelméből fakadó, letehetetlen veszteség. Tizenhét éves voltam amikor apám váratlan szívhalálban meghalt.

Senki nem volt mellette az utolsó pillanatban. Édesanyámék akkor már hat éve külön éltek. Telefonon értesítettek minket, hogy mi történt. Azonnal felszálltam a legközelebbi vonatra, hogy lássam őt még egyszer utoljára a füredi szívkórházban, ahol már csak apám kihűlt kezét foghattam meg. Az emberek nagy része ma sem tud újraéleszteni, de akkor aztán végképp nem tudták mi a teendő. Sokszor azt sem tudják megállapítani, hogy az illető eszméletlen vagy már meghalt.

Évente huszonhétezer ember hal meg hirtelen szívhalálban, mert nincs ott senki aki tudná, hogyan kell nyomni a haldokló mellkasát.

Az ötvennyolc évem alatt, számtalanszor lejátszottam a fejemben a gondolatot, mi lett volna, ha… Ha ott lettem volna, ha már orvostanhallgató vagyok, ha tudok, vagy ha az emberek többsége tudna újraéleszteni, ha lett volna mellette bárki… akkor apám még ma is élne?

A brit szív alapítvány 2011-ben közzétett egy kisfilmet, amiben a Guy Ritchie-filmek kihagyhatatlan rosszfiúja, Vinnie Jones mutatja be, a népszerű Bee Gees Stayin’ Alive ritmusára, hogy hogyan kell újraéleszteni. Az újraélesztés legfontosabb lépéseiről szóló kisvideót több millióen nézték meg, aminek hatására felkerestem az alapítványt és a Stayin’ Alive két jogtulajdonosát, hogy magyar nyelven is megjelentethessük, elkészíthessük a videót. Ingyen odaadták. A magyar verzióban a Bee Gees-rajongó maffiózót Csuja Imre játssza, aki Pindroch Csabán mutatja be a nézőnek a helyes szívmasszázs és mellkasnyomás módját.

Az Országos Mentőszolgálati Alapítvány “Tartsd életben!” című kisfilmje által ma már több, mint tíz dokumentált esetben hajtottak végre sikeres újraélesztést. A film első és legendás mondata: “Ma olyan leckét kapsz, amit sose’ fogsz elfelejteni” – se te, se az a valaki akit megmentettél. Fontos tudni, hogy az első 4-5 perc a kritikus, enny idő áll a rendelkezésünkre, hogy megmentsünk a másikat, miután összeesett.

Különös de nekem nincsenek gyerekkori emlékeim és azt mondják, aki nem emlékszik, annak valószínűleg nem történt semmi kirívóan negatív, vagy pozitív dolog kiskorában.

Csak utólag tudom megfogalmazni magamban, hogy apám elvesztése mellett, édesanyám ereje és anyai nagymamám feltétlen szeretete határozott meg.

Anyai nagymamámnak én voltam a “csillaga”. Sokáig ő jelentette nekem a mindent. Úgy emlékszem rá, mint egy kék szemű kis jóságra, aki mellett érzelmi biztonságban, fontosnak és egyedinek éreztem magam. Gyengédnek és odaadónak láttam őt, miközben valószínűleg rendkívüli erőre volt szüksége ahhoz, hogy megtartsa magát, hogy össze ne roppanjon az őt ért veszteségek súlya alatt. Hét gyermeke született, akik közül négyet elveszített. Anyám volt a hét gyermek között a hatodik és az egyetlen lány. Mamikám egyik fia alatt beszakadt a jég és csontvelőgyulladása lett, míg a másik fia visszatérve az orosz fogságból néhány napon belül halt meg. Ezt nem szabadna megélnie egy anyának, egyszerűen nem ez a természet rendje.

Anyukám már kiskorában mezőgazdasági munkákat végzett, keményen be volt fogva a fiú testvérei mellett, mégis ő lett az első értelmiségi a családban. A Győri Városi Kórházban dolgozott, majd vezető beosztású pszichiáterként. Anyám határozott, ellentmondást nem tűrő, jó diagnoszta volt, aki szintén kristálytisztán látta át a dolgokat, tőle örököltem, hogy vészhelyzetben mindig tudom mi a teendő. A kollégáim szokták mondani, olyan vagyok, mint egy helikopter, mert ha megjelenek, nem tudnak nem észrevenni. Néhányan emiatt tartanak tőlem, mégis tudom, hogy a kezdő mentőorvosok szívesen jönnek hozzám vizsgázni, mert igazságos vagyok, de csak azt engedem át, aki tudja, amit kell, mert itt emberek életéről van szó. Irdatlan igazságérzetem van és másokkal ellentétben hajlandó vagyok beleállni a konfliktusokba.

Amikor ki kell menned veszélyes helyszínekre, – mint például amikor egy őrült késsel kerget minket, vagy amikor egy nagymama halálánál megfenyegetnek, “újraéleszted, vagy lelőlek” – kell, hogy legyen szcenárió bennem a váratlan helyzetekre, mert nem tudok és nem is akarok másra várni.

Pályafutásom során egyszer remegtem csak pszichésen, amikor 1994 december 2-án Magyarország legnagyobb vasúti katasztrófájához, a szajoli vasúti balesethez mentünk rohammentővel. Pontosan „16 óra 46 perckor siklott ki a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza-Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat második kocsija, majd a kocsik kb. 110 km/h-s sebességgel egymásba, illetve az állomásépületbe rohantak. 27-en a helyszínen vesztették életüket, négyen a kórházban haltak meg, 52-en pedig kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek.”* A vonat tele volt fiatalokkal.

Az egyik nőnek, -akit ki tudtunk húzni a vonat romjai közül-, én biztosítottam centrális vénát, ő volt az egyik túlélő. A másikuk, – akinél attól féltem, hogy a sírástól nem fogok látni, mert a gyermekhalál feldolgozhatatlan számomra – egy nyolc éves kislány volt, aki mellett ott hevert a porban a plüssnyuszija, ő ott a helyszínen meg is halt. Volt olyan sérültem, akit újraélesztettem és kómába került. Majd amikor a műtét után később felépült és meglátott a kórház folyosóján, köszönt és elmesélte, emlékszik rá, hogy miket mondtam élesztés közben, hogy hogyan küzdöttünk érte, mert az egészet látta kívülről, pedig nem volt tudatánál.

Sokszor kérdezik tőlem, hogyan tudom elviselni, hogyan tudom feldolgozni azt a rengeteg szenvedést és fájdalmat amit látok, aminél jelen vagyok, a válaszom egyszerű: sehogy.

Emiatt tartok is a betegségektől, mert a mélyben valahol biztos ott vannak bennem ezek az átélt gyötrelmek. Érdekel az epigenetika, a hozott traumák, emiatt is járok kineziológushoz és családállításra. Minden egyes életmentés öröm, siker, eufória. Amikor pedig elveszítjük az embert, akkor tudatában kell lennem annak, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a tudásom legjavát adtam. Mint annál a balesetnél, ami után hetekig nem voltam önmagam, amikor egy férfi az állapotos feleségét vitte be szülni a kórházba és a felesége oldalán beléjük csapódott egy kamion. A helyszínre érve azonnal meg kellett császároznom a kismamát, és bár a műtét sikerült, az anyát és a babát is elvesztettük, mert az ütközés során mindketten súlyosan megsérültek.

Mi orvosok azt hisszük kemények vagyunk, hogy bármit elviselünk, de kétlem, hogy ez így van, inkább csak szeretnénk elhinni magunkról, hogy erősek vagyunk, mert csak akkor tudunk helytállni.

Bennem van egy fal, egy védőfal, amit azért húztam fel magamban, mert empatikus ember lévén, már a pályám elején rájöttem, ha mindent a szívemre veszek, ha keresem a magyarázatokat, a miérteket, beleőrülök. Igyekszem addig a részese lenni a másik történetének, amíg feladatom van, amíg segíteni tudom, utána elengedem, kiengedem magamból, nem gondolok rá többet, hogy hogyan él, mi lehet vele… Az orvos nem mindenható. Láttam olyan újjáéledést, ahol orvosilag azt mondtuk, esélytelen és olyat is, ahol minden esély meglett volna rá, hogy újjraélesszük az illetőt, mégsem sikerült.

A lélek dönt. Eldönti, hogy marad vagy elmegy.

Az én dolgom, hogy ameddig tudom, segítsem maradni, mert hiszek a lélek győzelmében.

Mi emberek vagyunk az egyetlenek, akik annak tudatában élünk, hogy tudjuk, véges az életünk. Tudatában vagyunk a halálunknak, amit az élet természetes részének tekintek. Nem félek tőle. Attól inkább, hogy szenvedéssel hagyom-e majd itt a világot. Szerintem az egy kegy, ha valaki nem szenved, ha nem tudja, hogy meg fog halni, ha hirtelen történik. Ehhez viszont fontos, hogy őszinte életet éljünk, nem aggódva azon mit hagyunk magunk mögött. Irvin D. Yalom írja “minél kevésbé élte meg valaki az életét vagy valósította meg az álmait, annál jobban fél a pusztulástól.” Én úgy érzem magas frekvencián élek, aki már attól teljesnek érezte az életét, hogy azt csinálhatta, ami örömet okoz. Legalábbis sokáig azt gondoltam, hogy a hivatásom bőven elég. Nem terveztem esküvőt, családot, gyereket.

De a lányom születése soha nem ismert szeretetet szabadított fel bennem. Olyan intenzív szeretetet, amit nélküle soha nem éltem volna át.

Ha kihagytam volna, nem láttam volna anyámat soha odaadó nagymamának, magamat heti egy munkanappal gyengéd anyának, és nem ismertem volna fel az egyetlen gazdagságot, ami azt jelenti, hogy vannak az életedben felbonthatatlan kapcsolatok. Életem és a hivatásom során megtanultam, hogy “időnként álljak meg, hogy vegyem észre mindazt, ami körülöttem van, hogy tanuljam meg, hogy az élet művészet, hogy emberi dolog félni az ismeretlentől, és, hogy mindig igent kell mondani az örömökre… Igen, igent kell mondani, hogy ne vesszen kárba az Isten áldása, az áldás, amivel erre a földre érkeztem.”*

A történetet Dr. Czakler Éva az Országos Mentőszolgálat szolgálatvezető főorvosának emékei alapján, írta Kosztin Emese.

A riport nem jöhetett volna létre Gállné Gróh Ilona, a Ringató módszer alapítójának támogatása nélkül. Köszönjük, hogy velünk vagy, hogy együtt adunk hangot csodás emberek történeteinek.