Az utolsó nap.

Túl, sok gyönyörű városon, kedvenc tájaimon, sok-sok megtett kilométeren, és lerepült órán, végre Etiópiában voltunk. Mindenkinek az az első kérdése, hogy kerültem oda. Hát úgy, hogy oda vágytam. Volt egy könyvünk, A világ száz csodája című, és benne egy kép, egy sziklába vájt templomról, és ez a templom Etiópiában van.

Mindig azt gondoltam, na ez az a hely, amit sose fogok látni, mert ki is menne Etiópiába? Majd a férjemtől, Tibortól, egy karácsonyon azt kaptam ajándékba, hogy elkezdhettem szervezni az Etióp utunkat.

Az íróasztal mellől elterveztem az útvonalat, kerestem szállodákat, felkészültem a látnivalókból, kigondoltam, hogy hogyan utazunk egyik helyről a másikra. Alapos voltam minden téren. Tudtam, hogyan kell a bolhák ellen védekezni, melyik tavakban nem, illetve melyikben lehet fürödni.

Repülőre ültünk, és röpke öt-hat óra alatt már szálltunk is le Addis Abebában… éjszaka, teljes sötétségben. Mert közvilágítás még a fővárosban sem nagyon volt. Az első kulturális sokk akkor ért bennünket, mikor az etióp orvos által ajánlott szállásra értünk.

Európai lelkünknek az a nyomor, – ami nekik a teljesen hétköznapi életszínvonal – addig elképzelhetetlen volt. Ismerem a nyomorúságos körülményeket. Szegénységben nőttem fel, egy piciny faluban, ahol sem vezetékes víz, sem benti wc, sem más ilyen városi hívság nem volt.

Tizenhárom éves koromig, a hetenkénti fürdés a konyha közepén felállított kádban volt számomra a megszokott. Tehát a szobánk előtt folydogáló szennyvíz, a szörnyen kopott környezet, engem csak első pillanatra borzasztott el.  Megszoktuk a látványt, nem zavart a kábelrengeteg, a dülöngélő viskók, a nyomorúságos, földes utak…

Másnap útra keltünk a két hétre kibérelt dzsippel és sofőrünkkel az 500 km-re lévő Tana-tóhoz. Gondoltuk estére odaérünk… Elhagyva a kék Nílus gyönyörű kanyonját, amely az amerikai Grand Canyon méltó afrikai testvére, este hatkor még csak félúton voltunk. A Lonely Planet volt a segítségünkre, kinéztünk egy városkát valahol félúton, aztán Debre (ő a sofőrünk) segítségével telefonáltunk nekik, hogy szobát foglaljunk. Útközben az etióp vidéken áthaladva, a középkorban találtuk magunkat.

Mezítlábas fekete férfiak, büszke tartású gyönyörű nők, iskolába több 10 km-t gyalogló, iszonyú sovány gyerekek. A gabonát tehenekkel csépelik, faekével szántanak, tehéntrágyával fűtenek. Furcsa volt, mégis természetes.

Az eredetileg tervezetthez képest, egy nappal később érkeztünk meg a Tana-tóhoz. Ez a tó északon van, innen ered a kék Nílus, krokodilok élnek benne, a vizében birharzia… ezért fürödni nem lehet benne, és milliónyi kis szigetén apró, keresztény kolostorok vannak. Ne olyan európai épületeket képzelj el, ami a kolostorról az eszedbe jut, hanem afrikai kör alakú épületeket, tele szőnyeggel, képekkel, fekete Jézust ábrázoló festményekkel, fehér ruhába öltözött napszemüveges fekete papokkal és rengeteg bolhával. Te, hogy engem mennyire szeretnek az ilyen vérszívók! Felkészültem, tudtam mi vár ránk!

Mindenki lábán dupla zokni, a kettő között nejlonzacskóval, merthogy mindenhová csak mezítláb lehetett belépni. Engem nem védett meg semmi , nyakig bolhacsípéses lettem.

Nem zavart. Hogy zavart volna, mikor az egész kereszténységről vallott elég határozott negatív véleményem, megdőlni látszott. A hit, az alázat, a szerénység őszinte megnyilvánulásaival találkozva rá kellett jöjjek, hogy valamikor réges rég mit is üzent, milyen üzenetet, értéket közvetített a keresztény hit.

Igen! Szegénység van! Mindenhol! És a szegénységgel együtt járó koldusok is úton-útfélén az ember nyomában vannak.  Gyerekek, csecsemőkkel a karjukon, öregek, hatalmas daganatokkal, vagy bénán. Fiatalok, lehajtott fejjel, némán – de mind koldulnak. Vittünk rengeteg cukrot, csokit, tollakat, apróságokat, osztogattuk, de nem tudtunk mindenkinek adni. Voltak közülünk, akik ezt nehezen viselték. Tényleg nem könnyű. Nagy lelkierő kellett hozzá…

Olyan helyeken is jártunk, ahol éltek, láttuk, ahogyan élnek, ahogy nyomorognak. Döbbenetes, iszonyúan szomorú látvány volt. Mégis, a jókedv, a már említett dicső múlt öröksége ott csillogott a szemekben. Segítőkészen mutatták meg az utat, vagy hívtak meg szeretettel bennünket egy helyi esküvőre, vagy kalauzoltak el bennünket a falu legjobb „éttermébe”.

Innen, a hittel körbelengett Tana-tótól, a csodaszép, fátyolos Nílusi vízeséstől pár óra autókázás után az ország valamikori fővárosába, Gonderbe utaztunk.

Gonder gyönyörű! Gyönyörű lehetett valamikor. A középkor táján épített kastélyok, várak a skót vidékre, az ottani építészetre emlékeztettek. Ja igen, itt cseppentünk bele a már említett esküvőbe. Kedvesen meginvitáltak bennünket, és álmélkodva néztük a boldog menyasszonyt, a népes, színes vendégsereget, az Etiópiában ritkaságszámba menő jómódúságot. Illetve csak sejtettük a jómódúságot. Sejtettük, mert tudtuk, hogy ebben az országban egy hétköznapi embernek sem víz, sem élelem nem jut elegendő – de ez, a mi szemünkben szerénynek minősülő vendéglátás, ott kivételes pompa lehetett.

Talán itt Gonderben, ebben a ma már megkopott városkában, a romok között őgyelegve felengedtünk végre. Beszívtuk az országot, az embereket és megértettünk valamit. A nyomor, a tolakodó koldusok, a vízhiány, a mocsok, a szemét mögött, láttuk az értéket, és a valóságot. És mi azt akartuk megnézni, azt akartuk beszívni. Onnantól már nem ettünk szállodában, ahol európai konyhát utánozva próbálnak ehetőt a turisták elé tenni. Meg-megálltunk az út szélén kávézni, falatozni, legfeljebb előtte megittuk a kötelező pálinkákat, hogy ne legyen bajunk. Szóba elegyedtünk mindenkivel, és felvettük az autónkba a gépfegyveres katonát a barátnőjével. Este meg beültünk a közvilágítás nélküli falvakban a helyiek közé a kocsmába. Ittunk velük, ettük, amit ők ettek. Így volt jó, így volt teljes.

És innen repültünk tovább Lalibelába, ahhoz a templomhoz, amit az elején említettem már. Ja igen, repültünk, mert rájöttünk, autóval, csak időt pocsékolunk. Így Debrét visszaküldtük Addis Abebába a kocsival, ott várt bennünket három nap múlva. Mi meg átrepültünk Lalibelába.

Lalibela egy 2000m magasan, az etióp felföldön fekvő városka. Tiszta, friss levegő. Vörös por mindenütt, csont sovány, légylepte gyerekek, poros utak, sötét éjszakák.

És ennek a településnek a közepén vannak azok a mélyen a földbe, vagyis sziklába, függőlegesen vájt templomok, amely leghíresebbike a Szent György keresztjét mintázza. Van vagy nyolc darab. El sem tudom képzelni, hogyan voltak képesek a 12. században megalkotni. Egy sziklából fentről lefelé kivájt templomkolosszus. A legapróbb részletekig kidolgozva, belül és kívül egyaránt. Leírni sem tudom. Nem tudom elmesélni mindazt, amit ott láttam.

Mert hihetetlen, hogy kőkori eszközökkel, kizárólag emberi, kézi munkával, a mai modern mérnöki tudás nélkül, ilyen harmónikusat, tökéletes arányú építményeket lehet alkotni.

És ami a legcsodálatosabb, ezek az épületek a mai napig élő, működő keresztény templomok. Három napig bolyogtunk köztük, soha nem untuk meg, vissza-visszamentünk egy-egy kedvenchez. Ha egyszer csodát szeretnél látni, ide menj el! Etiópia… egyszer ide el kell menned! Neked, és mindenki másnak is, hogy tudd milyen szerencsés vagy, hogy itt élhetsz Európa közepén, hogy azt csinálhatod, amit szeretsz, hogy hálás lehess, hogy a te gyereked nem ott él. És közben csodát láss!

Tudod, az ember néha átgondolja az életét és megérzi annak a felsőbb rendűnek a jelenlétét, ami talán a mi világunk felett van… Nem vagyok gyakorló vallásos, de elmesélek egy történetet. Az egyik reggel hajnalban keltünk. Öszvérek vártak, hogy felvigyenek bennünket a kb 3200 m magasan lévő kolostorba. Nem olyan magasan van az, ha 2000 m-ről indulsz, de a légszomj, ami ilyen magasan gyötri az embert, hihetetlen fura érzés, és nem enged, fogva tart, mármint fizikálisan. Ezért öszvérháton bandukoltunk hajnalban szemetet szedő iskolások között, és mikor a nap feljött, már mélyen alattunk volt a fél világ. Szégyelltem magam, fiatal fiúk vezették az öszvéreinket, lyukas cipőben, szakadt ruhákban, aminek az eredeti színe már rég kifakult. Szaladgáltak. Nem zavarta őket a ritka levegő, mi meg üldögéltünk az állatok hátán, kényelmesen. Fojtogató érzés volt. Leszálltam és beszélgettem velük. Nem bírtam sokáig, fulladoztam az első komolyabb emelkedőnél. Aztán végre felértünk a kolostorhoz. A szegényes templomban hívők imádkoztak, gyerekek szaladgáltak. Mosolyogtak, játszottak, örültek a tollnak, cukorkának, amit adtunk nekik. A kolostoron át egy sötét, keskeny alagúton keresztül jutottunk ki egy sziklaplatóra. Üldögélt ott egy-két ember, és mi is leültünk, egymástól távol.

Valamiért egyedül akartunk lenni, egyedül mindazzal, amit ott, abban a hittel teli, rettenetesen szegény országban láttunk. De ha valahol, akkor itt nem lehettél egyedül. Alattunk elterült az etióp fennsík, forrón tűzött le ránk a nap, és gyönyörű kilátás nyílt több száz kilométeres távolságba.

Órák teltek el, és csak csendben ültünk. Eleredtek a könnyeim. És jó volt sírni. Azt éreztem, hogy Isten itt van, velem, bennem. Sírtam a gyönyörtől, a megkönnyebbüléstől, a hálától és ki tudja még mitől. Ilyet soha azelőtt, és azóta sem éreztem. Ettől még nem lettem Istenhívő, nem élek kevésbé szerényebben, nem élvezem kevésbé azt az életet, ami megadatott. De már tudom, mert megéreztem valamit ott Lalibela fölött, a tisztánlátást, az alázatot, az elmúlást. Ezt adta nekem Etiópia…

Utolsó nap még búcsút vettünk kedvenc sziklatemplomunktól. Üldögéltünk kicsit a sziklafal tetején, alattunk a mélység, a templommal. Hihetetlen látvány volt az a vörös épület, ami alattunk magasodott.  Aztán lesétáltunk a kivájt lépcsősoron a templom tövébe, és még egyszer beköszöntünk a fehér ruhában, napszemüvegben imádkozó papnak. Levéve a cipőnket körbejártuk a templomot, csendben elmélázva szívtuk be az ősi keresztény hit talán utolsó, őszinte szentélyének illatát, hangulatát. Odaintettünk a munkásnak, aki megmutatta nekünk, hogyan vájták ki akkor régen, azok a régi templomépítők, ebből a vörös sziklából a templomokat, egy nagyravágyó király kívánságára.

Búcsút intettünk, és a reptérre indultunk, hogy elrepüljünk az ország fővárosába, ahol Debre, a vezetőnk, és az ezeréves bérelt dzsipünk várt bennünket. Debre a reptéren várt minket, délután volt mikor megérkeztünk. Onnan azonnal indultunk a következő úticélunkhoz, ami 200 km-re volt a fővárostól. Gondoltuk két-három óra, és ott leszünk.

Debre kikötötte, hogy éjszaka nem vezet, az veszélyes… de valahogy ott, akkor, nem éreztük a veszélyt, de megértettük, mert igen, mi is láttuk a sok gépfegyveres katonát, és hallottuk a hírekben az eritreai határ mentén lelőtt turista esetét. Időben indultunk hát, egy tóhoz igyekeztünk, hogy lássunk valamit Afrika természeti csodáiból is, és pihenjünk pár napot, mielőtt hazaindulunk.

Csodálatos három napot töltöttünk ott, mielőtt búcsút vettünk ettől a maga nemében páratlan országtól. Van úgy, hogy az ember olyan helyen kap életre szóló élményt, él át mély, addig ismeretlen érzelmeket, ami a maga iszonyú valóságával messze a komfortzónáján kívül esik.

Itt megtanulod élvezni a pillanatok varázsát, a spontán ötleteket, a kalandokat, és azt, hogy kell megélni, és nem csak túlélni az életet.

Felejthetetlen élményeket, emlékeket őrzök Etiópiáról, ahol olyan lelki mélységeket és magasságokat éltem meg, amely helyrebillenti a civilizált…sokszor érzéketlenül önző, látszat-egyensúlyt, amibe itt Európában nagyon könnyen belekényelmesedünk.

Továbbra is vágyom új tájakat felfedezni, ismeretlen embereket megismerni, valami szokatlannal elkápráztatni magam, belefeledkezni a gyerekeimbe, és vágyom továbbra is, számtalan felejthetetlen pillanatra.

– Egy utazás emlékei alapján, írta Kutfej Kriszta. –