Mellette volt jó az egész világ

Te, aki sosem vettél el tőlem, csak adtál. Azt mondod, ez kölcsönös. 80 évesen nyitottad ki a szemem a te világodra, arra, aminek így, még én is adhatok.

Tudod, az én koromban nem volt kérdés, hogy mi leszek, hogy kivé lehetek. Más dolgokon aggódtunk, más kérdések zakatoltak bennünk. Menni kellett, tenni kellett és mindig éppen azt, amit megtehettél. Négyen voltunk testvérek, négy lány, akik között én voltam a legidősebb. Itt, ebben a két szobás, kertes házban születtem, nőttem fel és itt is fogom lehunyni a szemem. A ház minden repedése az enyém, a miénk, amik úgy növekednek, akár a hajszál vékony ráncok az arcomon – mégis szeretem őket.

Szófogadó kislány voltam, akit munkára és becsületre neveltek. Apukám mindig azt mondta:

„Fiam, ha jót nem tudsz tenni, inkább ne tégy semmit!” Engem ez a mondat kísér… jónak lenni másokhoz.

A nyári szünetben mikor anyu is dolgozni ment, tizenkét évesen én főztem az egész családra, mind a hatunkra. Gyúrtam, rétest húztam és dagasztottam a tésztát. Apu is bevont mindenféle munkába – mivel nem született fia, nekünk, lányoknak tanította meg az összes fiúsnak mondható tennivalót. „A favágáshoz nem erő kell, csak a megfelelő technika.” – és mi lányok, szó nélkül, szaporán aprítottuk a fát tüzelőnek. Répát szedtünk, kukoricát törtünk és tanultunk rózsát metszeni. De néhány évvel ezelőtt volt négy év, amikor semmit sem tudtunk apánkról, amikor egyszer csak elvesztettük őt, mint aki volt és nincs többé… Nem értettük, hova tűnt, hogy miért nem játszik és ölel minket újra, de mi akkor is, gondolatban tovább szerettük őt – végtelenül hosszúnak tűnő, négy éven keresztül.

1944-ben egész kicsi lánykaként, félelem nélkül, naivan és a tudatlanok ártatlanságával kérdeztük: miért kell minket bántani? Mi rosszat tettünk röpke hét évünkben? Nem hittük, hogy minket bárki, bármiért is bántani akarna… Amikor a katonák ránk verték az ajtót, mi bátran álltunk eléjük, sőt rosszalkodtunk. Ennyire emlékszem… Illetve, az egyikük elvitte Erzsikét, a kisebbik húgomat, de egy másik katona visszahozta… ”Nekem is van egy ugyanilyen kicsi otthon!” Apu 1946-ban tért haza a hadifogságból. Itt volt, újra, nekünk.

Örömben sírni a legfelszabadítóbb érzés, ilyenkor a könny látható hála. (mosolyog)

Az iskola után, üdülőben kezdtem el dolgozni, ahol megismertem őt, a nagyapádat, akit te nem ismerhettél. Azt mondtad laza nagymamának tartasz, akitől megtanultad: nincsen élet munka nélkül és, hogy nem szabad túl komolyan venni a dolgokat. Tudod, nem voltam mindig ilyen kedves, mosolygós, könnyed nő. Volt, hogy haragudtam a világra. A férjem halála után az utcáról szedtek össze, mert összeestem.

Harmincnégy éves voltam, mikor itt hagyott magamra, a két kislányunkkal. Utána befelé fordultam, elcsendesedtem. Úgy tűnt, végérvényesen elvesztettem az életszeretetem. Súlyos csendet hagyott maga után bennem.

A szomorúság élettelenné, magányossá és ködössé tett. A szívem mélyét adtam neki és ő ezt magával vitte, én pedig nem akartam visszakérni tőle. Harminchat kilóra fogytam. Vele képzeltem el a jövőm, a lányainkban is őt láttam és esténként az üres ágyban, a keze nélkül… Mellette jó voltam, és mellette volt jó az egész világ.

Az orvos rám nézett, és gyengéd, de határozott szavakkal felszólított: „Balláné, ha nem akarja, hogy a lányai árván nőjenek fel, kérem, szedje össze magát!” Döntenem kellett és ekkor elhatároztam: „Nem hagyom, hogy megtörjön az élet!” A humor és a vidámság alulértékelt, sokkal nagyobb és jelentősebb ereje van ennek a két szónak, mint amekkora méltóságot adunk nekik. A vidámságot megőrizni a lelkünkben kemény és életre szóló munka.

Talán ennek a belső munkának az eredménye, hogy még most, nyolcvankét évesen is mosolyogni látsz… Nem hagyom, hogy keserűség, csalódottság éljen a szívem mélyén… ott, ahol egykor nagyapád.

Lassan harminc éve adok ki szobát itt Hajdúszoboszlón, a kedves, öreg, de számomra meseszép kis házban, ahol azt remélem, te és a többi kis unokám is szép nyarakat töltöttetek. Három évvel ezelőtt elindítottál egy úton, ami hozzáadott valami olyat az életemhez, amiért újra lelkesedem, a gasztronómiát. Nagy élmény volt nekem mikor a Ferenciek terén kenyérlángost készítettünk és sorba álltak az emberek… Vagy amikor utca pikniket szerveztél ide a jól ismert kis utcánkba, ahol még biciklizni tanultál… Én sütöttem, a barátaid zenéltek és én éreztem, része vagyok az életednek. Korábban sosem gondoltam, hogy én a sütéssel másoknak is adhatok, rajtatok kívül… Most pedig, hogy szakácskönyvet készítünk, édesanyám egyszerű, házi receptjei tovább élnek majd.

Amikor a kezembe adod majd a közös könyvünket, én is szeretnék adni valamit. Ezt a végtelen egyszerű mondatot: „Ne felejts el néha semmit csinálni!” Tudom, hogy mindig menni és tenni kell, nagyok az elvárt elvárások, de ne dőlj be a látottaknak… Néha csak nézd őket, távolról, kívülről szemlélve, hagyd őket rohanni és te csak ne csinálj semmit! (mosolyog) Ha néha csakúgy vagy, hidd el, többet látsz…

– Balla mama (Etelka néni) és első unokája Nagy Sándor emlékei alapján, a levelet írta Kosztin Emese. –