Melletted ébredek

Melletted ébredek. Te mélyen alszol, én sokat forgolódtam az éjjel. Enyhén nyitva a szád és lassan veszed a levegőt. Feléd nyúlok, a borostás arcodhoz, de félúton megáll a kezem. Elszoktam ettől a mozdulattól. Szürkés pára telepedett rám, ahogy az ablaküvegre. Az idő szinte mozdulatlan, de most pont jó, hozzám közelálló.

Fontos, figyelmes lassúsággal, csendesen tolom félre a takarót. Lábujjhegyre lépek. Hideg a padló, hirtelen ki is ráz a hideg. Felkapom az este félredobott pulóveremet és kiosonok mellőled. De a tükör és benne önmagam tükörképe, megállít. Őszülő hajamról ismét eszembe jut az idő, amit egykor úgy féltettem – még magamtól is. Minden nap, szinte görcsösen tenni akartam valamit, egy lépést, ami előrébb visz, amitől azt érezhetem, ma is tettem a jövőmért. Ritka napok voltak, amikor engedélyeztem magamnak, hogy most, ma ne tegyek semmit… Figyeltem arra, hogy jól alakítsam, hogy kézben tartsam a kézben tarthatatlant, a még nem létezőt, a jövőt.

Teát készítek, hátha átmelegít. Amíg forr a víz, kinyitom a zsalugátereket, melynek rései között előtűnik az az ősz, amire emlékszem.

Azt mondják, az ősz az elmúlást jelképezi. Szerintem ez nem igaz. Nekünk a kezdetet jelentette.

Huszonkilenc évvel ezelőtt, egy ugyanilyen szombati napon, hasonlóan lassan kibontakozó, lágyan pislákoló napsütéssel érkező őszi nap volt. Mégis elég volt a fehér, engem hűen követő, lágy selyemruha… Egy tulipáncsokrot szorongattam. Nyirkos, hideg volt a tenyerem, ahogy mindig, ha éreztem tétje van a pillanatnak. Fiatal voltam, szerelmes és teljességgel elvakult. Egy közös élet kezdetére készültem.

A vendégek már vártak: fontosak, kevésbé fontosak és a legfontosabbak. Délben jöttél értem. Boldognak és büszkének láttalak. Alig vártam, hogy megláss, hogy láss talpig hófehérben. Szép voltam, és ezen a napon tudatában is voltam ennek. „Azta!” – az ajtóban megtorpanva csak ennyit mondtál. Bőven elég volt. Tanúink már a templomkapu bejáratánál, szinte őrséget állva ácsorogtak. Hát mind eljöttek, itt vannak. Egyetlen egyszer, együtt láthatom mindazokat, akik az életem részei…

Az én kérésemre, édesapám helyett, te kísértél oltárhoz – ő már nem lehetett tanúja annak, hogy nem álmaim menyasszonyi ruhájában megyek hozzád és nem olyan az esküvőm, amire kislány korom óta vágytam… – de mindez ekkor már nem számított.

Nem érdekelt. Fordult a kocka. Nem tudtam, és nem is akartam kézben tartani a holnapot. Engedtem a te vágyaidnak, mert nekem ekkor már bőven elég volt az, hogy egy valami pont úgy van, ahogyan elterveztem: az a valaki lett a férjem, akit mindenkinél jobban szerettem.

Most, így 29 évvel később, mégis azt látom, hogy ez kevés volt. Mert ehhez az kell, hogy a másik is ugyanígy szeressen. Vagy felváltva, mikor te vagy mélyen, tudjon kettőtök helyett is szeretni. Én sokáig tudtam. Most mégis félek. Hallom, hogy felkeltél. Vajon elfelejtetted a napot, amire emlékezned kéne? Mond, megbántál engem? Gondolkodsz azon, hogy milyen lenne az életed, ha mást választottál volna? Mit hisz egy fiatal ott, az oltár előtt? Alig emlékszem a gondolataimra. Azt tudom, hogy hittem: nekünk sikerülni fog, a miénk más lesz… Sokszor kisétálhattunk volna egymás életéből. Talán túl sokszor is. Mégis itt vagyunk – de már nem látlak boldognak és büszkének.

Mosolyogva kívánsz jó reggelt. Határozottan jössz felém, egészen közel, és a tenyerembe rejtesz valamit. Apróság, egy kis doboz csoki – de a lényeg… emlékszel.

Nem felejtetted el a napot, mikor még szerettél…

– Egy beszélgetés emlékei alapján írta Kosztin Emese. –