Látványosan szenvedett. Szinte kérte, hogy sajnáljam. Amikor közel voltam, és tudta, hogy közel vagyok, lassabban állt fel, többet remegett, erőtlen kedvtelenséggel csavarta le a kupakot. Mutatni akarta, hogy nehéz, hogy fáj.
A bal karomon egy kopott, zöldeskék, de bájos mákvirág, a jobbon egy élénkebb, élettel teli páfránylevél és kardos pillangók… Ez mind én vagyok, olyan valaki, aki mindig lázadt a szürkeség, az egyhangúság, a kiszámíthatóság és a drága szülei féltő szavai ellen.
