Talán még sosem éltem át a békét. Annak nyugodt, szemrebbenésnyi jelenét, a szív lassú, álomba ringató csendjét. Egyszerűen nem vágyom a csendre, az emberek nélküli napokra, a vidéki élet ajándékaként adott lassúságra. Még nem jött el az életemben az ideje annak, hogy megálljak, megnyugodjak, az én szívem a fővárossal együtt lüktet. Hangosan dübörög, nem bír magával, nem kímél, nem áll meg, ég, pörög, hajt, mert olthatatlanul benne él, küldetése van: „azért születtem, hogy gyógyítsak.” – Dr. Czakler Éva az Országos Mentőszolgálat szolgálatvezető főorvosának története, aki tavaly Szent-Györgyi Albert Orvosi díjban részesült.
Vele sétálni a városban olyan, mintha egy élő lexikonnal beszélgetnél. Ismeri a házakat amik mellett, ha nem szólna, csak elsétálnék… de ő helyettük beszél. Épületek helyett, amik sokat láttak, amik olyan embereknek, történeteknek adtak otthont, melyek rég a feledés homályába merültek. Vincent Baumgartner a Budapest téglái és a Buildings Tell Tales oldalak tulajdonosa enged közelebb minket önmagához.
Sokszor álmodom ugyanazt. Gödön vagyok, a lakásban, ahol anyuék sosem jártak. Abban az otthonban, amit már én teremtettem, ahol a kislányom hanyatt veti magát az ágyon, szorosan magához öleli a plüsseit és felsóhajt: „végre itthon vagyunk.” Mosolyogva nyitok ajtót, a vacsora már a sütőben sül -miközben a szüleim elkényeztetik az egyetlen unokájukat, akit csak odafentről láthattak.