Ma Toldi István egy délvidéki magyarlakta faluban él, Kupuszinán, egy olyan közegben, ahol az elmúlt évtizedekben előfordult hirtelen jött gazdagság, majd mindent elsöprő infláció. Voltak háborús idők, amikor hosszú heteken át a felettük zúgó repülőgépeket hallották, és volt béke, amikor mindenki végezte a dolgát: a földet művelte. Egy hely, ahol mindig újra kellett tervezni a fennmaradáshoz, és ahol csak egyetlen biztos pont van az életben, a falu, ahová mindig visszatérhetsz. Ha elképzelek egy mesemondót, éppen ilyen ember áll előttem: kicsit köpcös, a hangja mély és dallamos, tájszólással beszél, és amikor felhangzik az “Egyszer volt, hol nem volt…”, arca átszellemül, és ő maga is a mese szereplője lesz. Toldi István, a kupuszini mesemondó története…
Valamiért egyedül akartunk lenni, egyedül mindazzal, amit ott, abban a hittel teli, rettenetesen szegény országban láttunk. De ha valahol, akkor itt nem lehettél egyedül. Alattunk elterült az etióp fennsík, forrón tűzött le ránk a nap, és gyönyörű kilátás nyílt több száz kilométeres távolságba.
Minden szépben Magát látom. Ön a drága vigasz, hogy létezik.
Éjszaka borul a napra, aminek csókja vörösen búcsúztatja az eget.
Egy átlagos reggel. Homályosan pislogok bele az új nap kezdetébe. Hajcsatt, és a szokásos mozdulat, amivel feltűzöm a hajam. Egy pohár víz, minden ugyanaz, és mégsem. Visszafekszem, ma úgysem sietek sehova, nem várnak sehol.
Egyetlen dolgot hoztam el abból a házból, melynek falai között apám mindig szótlanná vált. Nem beszéltünk arról, hova megyünk, honnan jövünk, mintha az az idő, amit az egykori családi otthonban töltöttünk, nem is volna.
Látványosan szenvedett. Szinte kérte, hogy sajnáljam. Amikor közel voltam, és tudta, hogy közel vagyok, lassabban állt fel, többet remegett, erőtlen kedvtelenséggel csavarta le a kupakot. Mutatni akarta, hogy nehéz, hogy fáj.
Hajnalodik a város felett… Messzire látok innen fentről. A régi házból, ami sosem fejeződött be. Homályosan látom a távoli házak tetejét, ahogy homályosan látlak már téged is.